Krónika a vége felé

Krónika. Kanada után rögtön két pár látogatónk volt, Gyula és Zsófi előbb érkeztek, volt kulcsuk, ügyesen megtaláltak mindent, főztömből is ettek, a csípősségért még egyszer elnézést.
Visszatértem a laborban dolgozós hétköznapokba, biciklizésbe, halevésbe. Egészen jó így, hogy igen keveset dolgozom a kórházban. Van idő a sok sportolásra. A sport meg jót tesz így harmincévesen. Ráadásul arra is rájöttem, milyen jókat lehet elmélkedni biciklizés meg futás közben. Például arról is, milyen jó volt itt, illetve milyen lesz majd otthon, miután hazatértünk, amit érdekes, és egészséges módon már alig várok.




A krónika és a gondolkodás része, hogy Samuékkal piknikeztünk a minap a Hyde Parkban. Nagyon fog majd otthon hiányozni a két férfiú folytonos, igen magasröptű, érdekes beszélgetése a világ dolgairól. Nagyon jó őket hallgatni. Bár amennyire cyberizálódtunk, simán el tudom képzelni, hogy skypolós formában tartjuk majd ezeket a "szeánszokat", ahogy Májkival szoktam sörözni.
Oczyék voltak a másik pár, akik meglátogattak minket. A fáradtsági fokuk kicsit megijesztett olyan szempontból, hogy nekem most tényleg nagyon jó dolgom van, és emlékeztettek, milyen is, amikor annyit kell dolgozni, hogy a fáradtság miatt már beszélni is alig tud az ember. A londoni kajáknak köszönhetően az én főztömet igencsak dicsérték a fiatalok. Sok mindent megtudtunk Dunaújvárosról, voltunk kis olasz kajáldában, olyan jó hallgatni Oczy történeteit, meg véleményét az egészségügyről, eléggé hasonló mint az enyém, és azt is jó volt nyugtázni, hogy jó helyen van, és szeret ott dolgozni. Elmentünk megnézni a Bajnokok Ligája döntőt szerdán. vagy ezt nem kéne elárulnom, Bence? De mindenesetre láttuk, hogy a helyi pub hogyan készül a VB meccsekre, mindenhol zászlók, szépen lassan most már a városban is. Sőt a legtöbb autón lebeg legfőképpen persze angol zászló, de láttam már brazilt, spanyolt, argentínt, szlovákot is. A legnagyobb VB őrület kis családunkban persze a lutra album es a kosaras kártyák keveréke, a VB-re kiadott játékra is alkalmas Tescos kártyacsomagocskák.

Vancouver - British Columbia

Írtam egy blogbejegyzést még ott, a szövegszerkesztő programba, és egyáltalán nem találom többé. Ki tudja, hova lett. Így most retrospektív beszámoló következik. Nem mintha létezne másmilyen.


Konferenciára mentünk, amit meghosszabbítottunk nyaralásnyira, hárman, Dorka, Bence, Nóra. Az utazásunk azzal kezdődött, hogy a naggyon hülye (és próbáltam szebben fogalmazni, de nem érdemli meg) kollégám, Mani, felhívott minket miközben a metróhoz igyekeztünk, hogy két órával előbb márpedig ott kell lenni, ők már becsekkoltak, és azonnal üljünk taxiba, hogy minél hamarabb ott legyünk. Sajnos, én annyira megijedtem, hogy beugrottunk egy fekete taxiba, majd az út során - ami sokkal több időt vett igénybe mint a szép nyugodt metrózás aznap, ugyanis hihetetlen nagy útlezárásos dugó volt a reptér felé- elkezdtünk gondolkodni, főleg a Bence, én csak füstölögtem, és öregedtem, hogy miért is hívott minket fel Mani, és tényleg ott kell-e lenni olyan hamar. Persze kiderült, hogy egyáltalán nem. Így végül a gépet simán elértük, és mivel a Bence férfiasan lerendezte Manit, ezért a kutatócsoport megtéríti az elképesztően sok taxipénzt is.


Innentől kezdve már minden jó volt. Az út, kilenc óra, hamar eltelt, filmet néztünk, kaját kaptunk, aludtunk, készültünk az én előadásomra. Vancouverbe érve megint reggel volt. Bőven volt időnk bemetrózni a centrumba, megkeresni kis youth hostelünket (többiek csillagos szállodákban laktak), amit nagyon megszerettünk, a végén Hans, a kedves recepciós, akinek nagyon bejött az én drága férjem, elengedte az utolsó éjszaka díját miután a kis szürke egérke másodszor is visszatért a szobánkba. Első nap, és talán még második nap is maga a város zordnak, koszosnak tűnt. A konferencia a kikötőnél volt, sok puccos hotellel körülvéve.


Ez a konferencia Nikki szerint a világ legrangosabb gyermekgyógyász konferenciája volt, bár gondolom, ezzel az európaiak vitatkoznának, hiszen az amerikai gyerekgyógyászok egyesülete rendezi. Nórával követtük a többieket, illetve a kutatási témánkat vagyis az újszülöttek, koraszülöttek agyával kapcsolatos szekciókat hallgattuk. Tényleg hihetetlen volt, hogy a nagy-nagy professzorok tartják az előadásokat, és általában ugyanazok a résztvevők, csak az változik, ki ad elő, és ki hallgatja a csodás kutatásokat. A mi főnökeink, David Edwards, Nikki Robertson pedig tényleg messze a vezetői a témának, mindenki elismeri, tiszteli a munkájukat, Elsősörban persze a profét. Nóra az ő MD hallgatója, aminél nagyobb dolog szerintem a mi kis szakterületünkön nincs is. Különben a konferencia résztvevői főleg amerikai orvosok voltak, Európát kb. Anglia meg a hollandok képviselték, kevés svéddel. Érdekes volt, ahogy az amerikaiak sokkal nagyobb lazasággal adtak elő, nem használtak cizellált szakmai kifejezéseket. Ezektől a nagy emberektől jól megijedve adtam elő, rettentően izgulva, főleg, mert magam előtt végig kellett hallgatnom 9 igen színvonalas előadást. De mindenki más is nagyon elfáradt addigra, már azt várták, mikor mehetnek ki, így hamar, kérdés nélkül szabadultam. Nórával ekkor kis szíverősítő után mentünk koktélozni. Másnap a poszter mellett kellett még állnom két órácskát, jöttek emberek kérdezgetni, és tetszett nekik, Nikki két sorral odébb beszélgetett, nem kérdezte, hogy vagyok. Ezután már igazán felhőtlen nyaralás kezdődött.



Bejártuk Vancouvert tisztességesen. A kezdeti benyomás után, hogy ez a város koszos, beláttuk, hogy milyen gyönyörű helyek vannak. Nagy felhőkarcolók, és mindenhol látszik a háttérben egy havas hegycsúcs. Sok helyen lehet hajóval, kishajóval, komppal közlekedni Vancouver különböző részei között. Sok aeroplan van, azokkal viszik körbe a túristákat. Voltunk a Stanley-parkban is, az akkora mint az egész város, nem építették be, meghagyták zöld területnek, erdős, tavas, mocsaras, és hosszan van óceánpartja. Itt delfinshow is volt az Aquariumban, ami nagyon tetszett, de még mindig a valenciai a kedvencem.
A másik két városrész, ahová elmentünk, az egyik az egyetem, ahol ay antropológiai múzeum volt, a másik egy piac, Grenville sziget, ahol klónozott zöldség-gyümülcs, és hal pultok vannak, szuper szépek.






Jó időnk is volt, csak az elején esett az eső, magasabban a hó, ami szintén nekünk kedvezett, ugyanis az első konferencia utáni dolgunk volt, hogy befizettünk egy buszozás-lécbérlés-síbérlet kombóra, és nekivágtunk a Whistlernek május 5-én. Gyorsan kaptunk sígatyát meg lécet, bakancsot, és mentünk a bubble-höz, aminek az aljában még nem volt hó, majd gyönyörű, nagy széles sípályák, friss hó, kevés ember. Csodálatos, nagyon nagy élmény volt. A nyomok a hóban azt mutatták, hogy itt aztán mindenki tud síelni. A leghihetetlenebb helyekről vezettek le tökéletes síléc nyomok. Az európai sípályákhoz képest itt minden eggyel gyengébbre van színezve. A piros pálya kék, a fekete pedig dupla rombuszos fekete. Illetve nincs olyan hely, ahol meg van tiltva, hogy legyere. Sőt nyilak mutatnak befele az erdőbe, meg a szűzhavas részekre, meg a felvonó alatti buckák felé. A városka pedig jobbanhasonlít igazi városhoz mint síelési üdülőhelységhez. Van rendes közért, és kocsma is, ahol a nap végén néztük a hoki meccset a vancouveri és a chicagói csapat között. Mindenki kapott egy kis törülközőt, és választani kellett egy játékost, akinek a számát ráírták, és ingyen sört kapott, akinek a játékosa gólt pöckölt. Este későn értünk vissza a szállásra, mindenki jó piros fejjel, mert napkrémet azt elfelejtettünk vinni.


Másnap vágtunk neki autóval British Columbiának. Nagy terveink voltak, hogy miket kéne megnézni, gondoltunk Vancouver szigetre is, meg a Sziklás-hegységre, illetve mindenféle nemzeti parkokra. Aztán jobban megnézve a térképet, kiderült, ezek mind iszonyú messze vannak ahhoz, hogy három nap alatt visszaérjünk a szombati repülőnkhöz. (Igaz, én titkon reméltem, hogy a hamu miatt lezárják a légi közlekedést mondjuk még két hétre, de most ezt nem tették) Így elindultunk először keletre Kamloops-ig, aztán az Okanagan tónál Kelownában ebédeltünk, majd délre az amerikai határig mentünk, Osoyoosba mentünk, végül Hedleyben megszállva vissza a reptérre.




Az egyik hely, ahol megálltunk, egy Wildlife Park volt, bezárt állatokkal. Nem valami szívderítő látvány. Szegény felügyelő néninek ránk is kellett szólnia, mikor az egyetlen irántunk érdeklődő állathoz, egy Kanadában jellemzően megtalálható tevéhez túl közel mentünk, a tilosba. A hegymászási ambíciónkat viszont nem tudta letörni, így hősiesen felmásztunk csúcsra egy kőtörmelékes (sziklás) szakadékban. A sas gyönyörű állat, meg is állapítottam, hogy a ragadozó madarakkal nincs semmi gondom, csak sajnáltuk őket a kis kalitkájukban. A medvék öregek voltak, de cukik, viszont olyan állat nem volt, amilyet még nem láttunk, volt muflon, meg láma, meg hegyi kecske, ilyenek.



Érdekes hely ez a Kanada. Igaz rá, amit eddig Amerikáról hallottam, hogy minden olyan nagy. De tényleg, ezt nehéz látatlanban elképzelni. Az autók is nagyok, a legkisebb kocsit kaptuk a bérlésnél, na az egy Toyota Corolla. Először meg is ijedtünk, mert el volt bújva, és azt hittük, a takaró dzsip pittyegett a ajtónyitó gombnyomásra. De a más emberek tényleg pick up-okkal járnak, és a teherautók is hatalmasak, olyanok mint a filmekben, betonkeverők, meg olajszállítók, és félelmetesek, ha az ember belenéz a visszapillantó tükörbe. Aztán a kaják is hatalmasak. Finomak, de elképesztő, egyáltalán nem lehet megenni, amit kihoznak. A nachos tállal is alig bírtunk hárman, a mellettünk lévő asztalnál a két csávó ugyanakkor kettő tálat rendelt, meg utána még egy burgert is befaltak. Voltunk a Denny`s nevű amerikai reggelizős helyen is miután 5 napig kerestünk reggelire mályvaszirupos palacsintát, és sehol nem volt. Na, ezen a helyen 0-24-ben szolgálnak fel reggelit, nem is akármilyet, ittunk narancsdzsúzt kávéval-teával, milk shake-kel (amiben fagyi van), omlett, kolbász, szalonna, toast, sonka, reszelt krumpli meg tejbegrízszerűség, és persze a pancake. Nyami-nyami, megint hihetetlen mennyiség. Olyan volt mint a Ponyvaregényben, a majdnem 5 dolláros shake-kel. Itt kell megemlítenem, hogy a kanadai söröket is végig próbáltuk, nem rosszak, de nem is különösen jók. Viszont volt egy kávézó, a Blenz, ahol már feltalálták azt a kávé szervírozási fajtát, amit én szeretek, a neve caffé macchiato wet. Dicséret nekik.

Az első, amit útitársaim olvastak az útikönyvben, hogy ha medvét látsz, hajts tovább, nehogy hozzászokjanak a nagydarab állatok az emberhez. Aztán láttunk medvebiztos kukákat, melyeket csak emberek tudnak kinyitni, hiszik az emberek. Több alkalommal kigúvadt a szemünk (nem, az enyém nem, én vezettem), hogy hátha látunk egy példányt. Ééés végül igeeeen, éppen az utolsó pillanatban, mikor kiértünk a havas! hegyi útról, és már majdnem a nagy autópályán voltunk visszafelé menet, láttunk egyet az út szélén, rosszak lévén vissza is kanyarodtunk, és Nórának sikerült lefényképeznie. Majd azzal a dölöngő mozgásával áthaladt az úton. A többi autós vagy nem vette észre, vagy szabálykövető állampolgár.

Nem sokkal később egy órás késéssel felszállt velünk az Air Canada, kikerültük a hamut, és most jó sok időt elveszítve visszajöttünk dolgozni.

Fulham

Véget ért a fociszezon, vagy hogyan kell mondani. Mert a VB csak most jön, tudom, de a kupák és a bajnokságok véget értek.
Bence miután sikeresen leszakvizsgázott büntetőjogból - amihez minden kedves barátja segítségét nagyon köszöni, és persze családja megértését, támogatását szintúgy - visszaért kedvenc csapatunk elődöntőjére. Én már fulham szurker szerkóban vártam őt a reptéren, a hamu is lejjebb hagyott (vagy feljebb szállt, már nem emlékszem), így szép komótosan odaértünk a Craven Cottege-ba, még egyszer utoljára. Egészen meghatott hangulatban voltunk már ettől a gondolattól is, megszámoltuk, 12 meccsen drukkoltunk eddig itt a Fulham-nek, ebből egyszer kaptak ki, az Arsenal-tól, és kétszer játszottak döntetlent, amúgy mindig nyertek. Az igazat megvallva kicsit féltem, hogy most nem fognak. De hihetetlen volt, elsősorban a hangulat, és persze igen, a játék is. De angol szurkolóktól én még ilyet nem láttam. Végig álltunk a második félidőben, nem lankadt az éneklés. Az egész stadion "dolgozott" keményen. Gera góljánál pedig öröm mámor. És Giiira, Giira, Giira. És erre már amúgy néha gól nélkül is rázendíítenek, persze nem annyiszor, mint a Boooby Zamooorára. És a végén az angolok (!) ott maradtak a stadionban, a helyén állt mindenki, és énekelt, tapsolt, ugrált. Legalább húsz percen keresztül. Nem is hittük el. Új dalokat költöttek a Németországba utazásról, és nagyon nagyon örült mindenki. Szegény Hamburg szurkolók meg beszorultak a stadion és a rendőr kordon közé emiatt a plusz örömködés miatt, és ahogy az egész Fulham tábor elvonult előttük ezerszer végig kellett hallgatniuk, hogy a Fulham megy a városukba döntőt játszani helyettük. Még meg is sajnáltam őket. Aztán esni kezdett, így igen kevés autogram vadász drukkerrel maradtunk a kapunál várni, hátha valaki kijön. Azt jól láttuk, hogy a kaputól nem messze interjúztatják őket szépen sorban, így lehetett folyton kiabálni, meg kérlelni őket, hogy jöjjenek aláírni, végül az egyetlen, aki tényleg osztott nekünk autogramot, az maga Gera Zoli volt, szerintünk azért, mert magyarul kiabáltunk neki. :)



Azóta már túl vagyunk a döntőn is, amit egy közeli sörözőben néztünk, és szerintem nagyon jól helytállva úgy lett a Fulham a második, hogy igazán büszkék lehetünk rájuk. A tizenegyesekre én is kíváncsi lettem volna, de Schwarzer így is védett azért elég jókat. Nagyon jól választottuk ezt a csapatot drukkolásunk tárgyának, és kicsit azért szomorú kidobálni a sok jövő évre szoló bérletreklámot, amit küldenek. Roy Hodson pedig azért az év edzője lett, és szerintem megy jövőre a Liverpoolhoz, az meg, ahogy a sok angol edző, Capello is, szerencsét kívánt neki a döntő előtt, igen megható volt, úgy is mondhatnám persze, hogy nyálas.