Karácsony

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánunk!!!!!!!!!!!

A mi karácsonyunk úgy telt, hogy anyu, apu, Pannika 21-én felültek egy repülőgépre, és este 9 óra helyett végől másnap hajnali fél hétre értek ide. Ugyanis a hülye angolok (akik Bence szerint attól érzik magukat nagyon demokratikusnak, hogy ezt el is ismerik, és rendszeresen szidják saját magukat) már megint nem tudtak megküzdeni 2 cm hóval, és lázárták a reptereket, sőt még a Eurostar vonatok sem mentek sehova. Így kis családunk kezdeti ijesztegetés, hogy nem szállnak fel után Birminghamben landolt (ahol már én is jártam hasonló okokból februárban), és onnan busszal majd vonattal eljutottak Londonba, értük mentünk hajnalban, és éjszakai busszal hazajöttünk. Szerencsére az előre megvásárolt, előző napra szóló vonatjegyet elfogadták a rossz időre való tekintettel (ezt mondjuk csípem bennük).

Miután kipihentük magunkat, ajándékvadászó táborba indultunk a Westfieldbe, de anyuék voltak a Tate Modernben is, karácsony napjára minden szépen meg is lett, Bencével főztünk indiai bárányt, anyuék még ellátogattak a Piccadillyre, hiszen anélkül Londonba nem is lehet jönni.

A Lucáéktól kapott nagyon szép, kis cuki karacsonyfadíszeken kívül a Nórától kaptunk gömbkarácsonyfadíszeket, illetve a Tate Modernből szerzett képeslapokból vágtunk ki dísznekvalót, így lett szép a fa.

A folyamatos kapcsolattartás a rokonokkal, barátokkal skype-on végig nagyon izgalmas, és érdekes volt. Több emberrel találkoztunk minden nap, mintha otthon lettünk volna. Mindenhol láttuk a szebbnél szebb karácsonyfákat, láttuk a kisgyerekeket, hallotuk sírni Artúrt, aztán aludni, Lotti megmutatta az összes ajándékát, Lucát skype-on keresztül ajándékoztuk meg, még énekeltünk is az ajkai családdal és a Gulyás családdal együtt, Bence gitározott. Bence mama, azaz Éva mondta, hogy olyanok voltunk, mint Sirius a Harry Potterből, mert időnként megjelent a fejünk a kályhában. Azt is mondta, hogy a helyzetünk irigylésre méltó, hiszen mi csak addig vagyunk a rokonokkal, amíg kedvünk tartja... Mindenesetre csodajó volt a karácsony, de remélem, azért mostantól már inkább élőbben kerül rá sor.

Évforduló után dolgozás megint

Decemberben dolgoztam elég sokat. Sőt Nikki kérésére visszamentem a UCLH kórházba is dolgozni néhány műszakot, itt most először registrarként. Ez igen nehéz volt, mert ez egy sokkal zsúfoltabb kórház, mindenre kevesebb ember van, és meglehetősen egyedül hagynak. Egyedül kell döntéseket hozni, és figyelni mindenre, plusz nem is ismerem a szokásokat. De azért sokat lehet belőle tanulni, és ha vége van, akkor már utólag jó érzés, hogy megcsináltam, de közben rettentően kell figyelni. (persze mindig figyelek, ha dolgozom :))

Aztán december 15-én itt aludt Robi, unokatestvérünk férjének öccse, aki angliában jár most egyetemre, és innen ment haza karácsonyra busszal(!). Samuékat is meghívtuk vacsorázni, a nagy főzési terveimből végül az lett, hogy mivel előző éjszaka malacoztam, a vendégek ébresztettek csöngetésőkkel, így grillcsirkét vettünk a Morrisonsban, és csak egy kis borsólevest csináltam. Windows 7 telepítés is volt, sőt, Samu el is vitte magával a gépet tökéletesítésre. Úgyhogy most szuper kis gépem van, megint.

Ezután Bence anyukája jött hozzánk, sajnos én sokat dolgoztam, de Bence vitte őt színházba, Fulham-Manchester meccsre, ahol állítólag Gera elérte, amit én gondolok egy focista vágyának, hogy egy egész stadion skandálta a nevét, olyan jól játszott.

Ezidő alatt voltunk Lilly Alan koncerten is, igen, az 16 éveseknek való. Nekem meg is feküdte a gyomrom, de Bence nagyon szereti.

Ajándékozást is csaptunk rögtön az elején, jó volt ez a nem megszokott előkarácsony, hirtelen csöppentünk így bele a karácsonyi hangulatba, nagyon jó dolgokat kaptunk. Benedekes bögrét, juhééé, az én szerencsétlen szétszakadt hálózsákom utódját, Bence meg szép kabátot-sálat, és nagyatyai anyagi támogatást.
Aztán mi is összekészítettük az ajándékokat a szuper cellux segítségével, ami most már minden testvér birtokában is van, mert jó lesz majd az iskolában-óvodában is. Ez egy szerkezet, amit a csuklódra teszel, és kis cellux darabokat lehet letépni belőle, hogy egyszerű legyen a csomagolás. Illetve megcímeztük a borítékokat, elég sok feladatot adva ezzel szegény Évának, aki otthon még belepakolta a dvdket, amit reméljük mindenki megkapott karácsonyra. Bence üzeni, hogy van rajta hidden track, és jutalmat kap, aki megtalálja. Nem lesz könnyű, mert mi a Pannival nem találjuk.

Ritáék után évforduló

Nagy elmaradásban vagyok, de azért nem hagyom ki az évforduló történetét.

Bencének meglepetés volt, ő csak annyit tudott, elviszem valahova, és mérsékelten kell kiöltöznie. Igyekeztem furfangosan szervezni, hogy ne derüljön ki, hová is megyünk, míg oda nem érünk. Így történt, hogy mikor átszálltunk a Jubilee metróra, a Bence kérdezgetni kezdte, vajon az O2 arénába (North Greenwich) megyünk-e, de mikor eggyel előbb leszálltunk, elbizonytalanodott. Zuhogott az eső, egyszercsak megálltunk egy igazi olasz vendéglő előtt, ahol foglaltam asztalt, és olaszul rendelhettünk, és nagyon finomat ettünk. Utána persze tovább indultunk, vissza a metróhoz, és irány az O2 aréna, ahol teniszverseny volt, és Bence egészen addig nem jött rá, hogy London legnagyobb mozijába igyekszünk, amíg elindultunk a mozgólépcsőn felfelé. (legalábbis úgy tett). Ez a mozi tényleg nagy, két emeletes, 700 valahány férőhellyel. A lemondás az egészben az volt, hogy a 2012-t kellett megnéznünk, ugyanis csak azt játszották a nagy teremben. De szerencsére tényleg nagyon szép volt a film. Jónak nagyon rossz volt, de hát valamit valamiért. Aztán elrontottam a metrót hazafelé, és ott ragadtunk Stratfordban éjfélkor, ahonnan végül két éjszakai busszal egy -egy óra utazással, majd 15 perc sétával a zuhogó esőben keveredtünk haza.

Szerintem nagyon hozzánk illő évfordulót csaptunk így összességében.

Ezt a képet választottam rólunk. Barcelonaban készült, 2005-ben. Végiggondoltam, hogy így az évforduló kapcsán összegzést is illene írni egy év után. Aztán rájöttem, nem ám annyira egy évről van szó. Igen, más, hogy házasok vagyunk, de azért annyira nem. És inkább azért tudom elkülöníteni a házasév(eke)t az eddigiektől, mert kb. azóta vagyunk Londonban. Ahogy Danikáék mondták az esküvőnkön, hogy ugyanolyanok maradtak miután megházasodtak, és ez a jó. Úgyhogy most inkább arra koncentrálok, miért más mégis. Közérzetileg más, nagyobb a felelősség jó értelemben, és nagyobb a biztonságérzet. Legalábbis az én biztonságérzetem. Annak is örülök, hogy most így ketten vagyunk mint férj meg feleség, kis család, és a gyerekek majd csak később jönnek, nem fonódik össze ez a kettő rögtön az elejétől. A novemberi esküvőt pedig nagyon ajánlom, mert mindig mindenki panaszkodik, hogy a november, az milyen egy szar hónap, és legfőképpen búskomor, nekünk viszont egészen megszépült. Jó, tudom, Rita, biztos egy nagyon kivágott, szupernyári esküvői ruha ellent mondhat ennek az elméletemnek.

A házasság szerintem jó, bensőségesebb kapcsolat két ember között, azt nem mondom, hogy kell hozzá papír, félre ne értsetek, csak azt, hogy jó tudni, hogy aki veled van éppen, az hosszabb távon is veled szeretne lenni. És ebbe sokfelől bele lehet kötni igaz érvekkel, de most a házassági évforduló apropóján írtam.

Darmstadt után Ritáék

Darmstadtból éjjel érkeztünk, rendes kis hetes buszunkkal, ami házig szállít minket. Leszámítva, hogy már megint fennt hagytunk valamit a Ryan Air járatán, minden rendben volt. Nekem másnap éjszakára kellett menni a malachoz. Délután felhívtak, hogy malacka eltávozott idő előtt. Ez rossz a kutatásnak, de jó volt nekem, mert kicsit lehetett pihenni. Ugyanis szerdán már éjszakáztam a kórházban.

Csütörtökön este megérkezett a Rita meg a Máté. Érdekes volt az érkezés, ugyanis vettünk két gyönyörűszép biciklit a bencével aznap (az enyém közös a Nórával, világoskék, pont illik hozzá a csengő, amit a Pannitól kaptam, és amit Nóra elhozott Budapestről), és azokkal mentünk a Shepherd's Bush-hoz eléjük. Én lemaradtam, eltévedtem kicsit, a Bence pedig azt gondolta, elütöttek (mivel az út egyenes), és visszaindult megkeresni a sérült feleségét, miközben mi jót beszélgettünk , és nem jutott eszünkbe felhívni, hogy megvagyok. Készültem vacsorával, zöldborsóleves, krumplifőzelék, pörkölt. Hát nem valami angol. De szerencsére éhesek voltak a kedves vendégek. És ráadásul elég komolyan vették a pontgyűjtést, szóval nagyon rendes vendégek voltak, nem merték volna mondani, hogy nem kérnek enni vagy ilyesmi.

Másnap pedig rekordot döntöttek. Egy nap alatt megnéztek mindent. De tényleg. Őrség váltástól kezdve a parkok, Westminster, koradélután már a Towertől telefonáltak, majd Millenium Bridge, Globe, Tate Modern. Délután a Bencével még Even Song-on is voltak. Este találkoztunk egy pub-ban, onnan mentünk musicalre. És ez még nem a vége, ugyanis utána fogtunk egy IGAZI londoni taxit (amilyenben még sosem ültem), és memtünk sörözni, végül éjszakai busszal nagy dugóban(!) mentünk haza. Szóval szerintem ez csúcs turistanap volt.

A musical a Billy Elliot volt egyébként, ami fantasztikus jó, szerintem. Máté választása. A legjobb szereposztással láttuk, az első sorban ültünk, és hihetetlen ahogy kis gyerekek hosszú táncolásokat előadnak, még sírtunk is. Az egész azzal kezdődött, hogy egy angol idősebb házaspár megérkezett mellénk, és a nő lehuppant a földre, mert felcsukódott a szék. Mire a férj teljes nyugodtsággal lenézett rá, és azt mondta: - Onnan nem fogsz látni, édesem.


Szombaton megint főztem. Indiait a szakácskönyvemből. Nagyon finom lett. Bár várni kellett rá elég sokat. Így azonban volt lehetőség Zeppelinjázni. Aztán este mentem dolgozni, a többiek meg partizni. Vasárnap még mindig elmentek múzeumba drága vendégeink, én aludtam kicsit, és négy órakor ők elindultak haza, mi meg az évfordulónk ünneplésére, amit én szerveztem meglepetésből.

Christofék után Darmstadt

Következő héten nem jött senki, mert mi voltunk Darmstadtban, Ralf harmincadik szülinapján. Ralf is valenciai haver, és ő a másik, aki volt az esküvőn. A tény, hogy mindkét messzi barátot viszontláttuk egy éven belül nagyon meghatódott állapotba kerített minket. Mindennek tetejében Májki nyitott ajtót, mikor megérkeztünk a darmstadti lakásba, hiszen ő is eljött szülinapot ünnepelni. Jupppiiiiiii!!!!!!!

Az egész látogatás úgy sikerült, ahogy vártam. Lehetőleg nem csináltunk semmit, csak söröztünk, beszélgettünk, és főztünk kicsit. Megpróbálkoztam a gulyás levessel, nem tudom ízlett-e nekik, de megtanulták, hogy nem pörkölt. És egész jól ki tudták mondani az ly-t. Illetve, ugye volt a nagy szombat esti szülinapi buli, sok-sok emberrel, még több sörrel. A hűtő az 1954-es berni világbajnokság győztes góljának eredeti kommentárját üvöltötte, ha kinyitotta valaki, tehát elég gyakran. Ekkor mindig lesajnálva néztek ránk a többiek. A végén még táncoltunk is. Ralfnak nagyon jó zenéi vannak, talán még Májki szerint is.

A másik, amit játszottunk, és ajándékba is kaptunk, (később már Londonban is kipróbáltuk következő látogatóinkkal), az a Zeppelinja, vagyis a Wizard nevű kártyajáték, ami tulajdonképpen rikiki, csak gyönyörűen megdizájnolt (bocs, papa) kártyákkal, 1-től 13-ig plusz van 4 Zeppelinja és 4 Norbert (Narr), ezzel van megbolondítva az eredeti rikiki, ugyanis Zeppelinja mindent visz, ha te rakod le a körben először, és akármire rakhatod, úgy mint Norbertet, de az meg a dobó lap, vagyis nem visz semmit.

Dönert is elmentünk enni, ott készültek a képek. Bence kért németül mindenkinek, előtte Ralf gondosan megtanította neki, hogyan kell. Kicsit élveztük Májkival, hogy a Bence nem mindig érti, amit mondanak. Nekem nagyon tetszett, amikor, és ez elég sokszor megtörtént, minden gondolkodás nélkül fordultak a házigazdáink a Bence felé hosszú magyarázásokkal, és kérdésekkel németül, anélkül, hogy a vége előtt realizálták volna, hogy most akkor előröl, angolul, mert úgy hamarabb kapnak választ.

Aztán végül, miután Májkit felraktuk a frankfurti buszra, és könnyes búcsút vettünk mindenkitől, jó későn, hajnali háromra, de hazaértünk a kis szigetországi vityillónkba.

Ralfék egészen egyetemista féle életet élnek Lizzel. Két külön lakásban bérelnek szobát, mindkét lakásban van másik 4-5 fiatal. Liz most nagyon sok órát dolgozik egy héten az új állásában, de Ralf csak 27-et. És nem is nagyon akar ennél többet. Schön. Nyugodt, kímélő, és irigylésre méltó, német. Remélem, sokszor visszamegyünk még hozzájuk, mert én olyan jókat tudok ott aludni és semmit tenni. Most is bebizonyosodott, mint három évvel ezelőtt.

Család után Éva és Christofék

November második hetében is jöttek kedves látogatóink, Christof és Ashka, majd két nappal később Éva is megjött. Christófékat Valenciából ismeri a Bence, és ugyanarról a Christofról van szó, aki az esküvőnkön még egy másik lánnyal volt. Mivel ő igazából mindig másik lánnyal van, ezen nem is lepődtünk meg. Azon sem, hogy februárban újra találkozunk majd, hiszen egy hónapra jön kutatni az oxfordi egyetemre. Előtte pedig Rómába, Oslóba, majd utána Varsóba, Innsbruckba. Ezeken a helyeken szívesen látják, sőt, külön meghívták, kap ellátást, szállást, plusz fizetést, majd ezt egy év múlva megisméli, és utána kész lesz a Phd-je. Hát ő már csak ilyen. Most azonban pihenni jött, és szerintem jól is sikerült. Bence dolgozott nagyon sokat, de én voltam velük, és ők meg főztek finomat esténként. Aztán utolsó nap voltunk a Covent Gardenben pub-kajálni, és iszogatni, és végül a Shepherds Bush-i Walkaboutban kötöttünk ki, ahol igazi jó, 80-90-es évek zenéjére volt tánci. Nem maradtunk sokáig, de nagyon jól éreztük magunkat.

Másnap Évával vásárolgattunk, és nekem megint visszacseréltek mindent, még azt a ruhadarabot is, amit mér több mint egy hónappal azelőtt vettem. Ezt nagyon szeretem itt, hogy igazán vásárlóbarát minden. Még az Amazon is visszaírt a bencének, hogy a több mint fél éve vett DVD-t visszacserélik, mert eltört a közepe, és a Bence szerint gyári hibás.

Ági, rájöttem, hogy minél később írok valamiről, annál jobban rövidül a bejegyzés. Ráadásul még képeket sem találtam. Lehet, hogy nem csináltunk?

Család

A hétvégén újabb látogatóink érkeztek: a Töpiszülők. Benedek, nagyon rendes vagy, hogy elengedted őket! És a nagymamáknak-nagypapáknak is köszönjük ezt a szép családi négy napot.

Újabban kezdek rájönni, mi jó van a házasságban. Mert az egyik kétségkívül az, hogy valaki van otthon akkor is, ha én nem vagyok. De az is jó, hogy a házastársak egy család. És akkor nem az van, hogy jön a Bencéhez a Luca, hanem az van, hogy jönnek hozzánk a LucaGergőék (meg Spicsekék például), és írjunk a kis Kelen családnak, hogy pusziljuk az Artúrt, meg ilyenek. És ha megyünk családi ebédre, akkor nem kell megkérdezni, hogy jössz-e velem a családi ebédünkre, mert az már az ő családi ebédje is. Persze mindenki individuum, csak most erről az oldaláról vizsgálva ez tetszik nekem.

A kis érzelmi kitérő után térjünk rá az eseményekre. A hangulat végig az eget verdeste, jó volt látni a felszabadult Lucát, aki élvezte a felnőtt életet. Sajnos én éjszakáztam elég sokat, első este is, de kiszöktem a kórházból Nóra segítségével, és átadtam a kulcsot meg a vacsorát. Végül nekem többet sikerült aludnom bent, mint nekik itthon, persze főleg azért, mert reggel felébresztettem mindenkit, amikor hazatértem a bányából.

Első napi penzum volt a Portobello Road, Notting Hill, mindenféle parkok. Ágiféle nyomozás eredményeként Bence már magabiztosan mutogatta a Sztárom a párom helyszíneit. Voltunk a Jazz-árusnál is, ahol Freddie képe mellett a twighlightos Edward képe van kitéve. Aztán olaszok által üzemeltetett helyen pizzát ettünk, és kiderült, mi is az igazi caffé macchiato (kis kávé kis tejjel, tejhabbal), és valószínűleg otthon latte macchiato néven caffé lattét adnak, mert előbbi valójában gőzölt tej egy fél espressóval festve. Nagyon szeretem, hogy itt az olaszok nyitnak kajáldákat, és olaszok dolgoznak bennük, és finom. Bendő két ajándékkal is gazdagodott ezen a napon. A másik egy doubledecker.

A Hyde parkban felfedeztük a mindenféle gördologgal guruló emberek sétányát. Nem is lehet ott nem tátott szájjal bámulni: mik vannak, és emberek hogyan tudnak egy keréken közlekedni, meg miért jó egy csapat embernek, hogy egy tanárt követnek sífutólécet utánozó kerekes kis deszkával, bottal? Az egysoros görkorcsolyások szinkronja zenére, az tuti volt. Végül egy csapat liba is átkelt az úton, miután elengedték, és megbámulták a keréken közlekedő csoportokat.

Az Oxford Streeten és főleg a Primark áruházban elképesztően sok ember volt, és még annál is több. A karácsonyi égők már bekapcsolva, és tegnap reggel a karácsonyi hideg is megérkezett. És a Piccadillyn is voltunk, igen, papa. Végül vacsoráztunk egy pubban, aztán én mentem vissza dolgozni, a többiek meg még koncertre (Barabás Lőrinc a HCC 10. születésnapja alkalmából) a Covent Garden-be. A Bence mesélte, hogy a koncert után még eltűnt néhány sör a Sohóból, de nem vészesen sok. Hazafelé pedig 7-es busszal utaztak, ahol - állítólag - elég húzós élményben volt részük: egy család utazott a felső emeleten, két gyerek, a kisebbik fiú, 4-5 éves forma, már nagyon fáradt volt. A szülők vettek nekik valami Tesco-kaját, és vígan fotózták a várost, de a kissrác el-elbóbiskolt, mire az anyja megrángatta néhányszor, hogy keljen már föl, de erre a gyerek elpityeredett, kapott is néhány pofont. Fater oda se bagózott, csak leszálláskor mondta az anyukának, hogy, ha nem jön rendesen az addigra roncs kisfiú, akkor inkább hagyják ott. Végül nem hagyták ott, csak sok szemetet. A felkavaró kalandban Bencét az fogta meg leginkább, ahogy Luca és Gergő csendben egyetértett és együttérzett. Kutya nehéz egy dolog lehet ez a szülősködés, de ha valakik, ők nem fogják így eltréflizni, az biztos.

Vasárnap nagyon rendesen hagytak engem aludni, és aztán jött a meglepetés, Kevin Spacey az Old Vic-ben!!! Az Inherit the Wind nagyon tanulságos darab a Biblia kontra Darwin híres tárgyalásról Amerikában. Eddig nem hallottam róla, hogy ilyen volt, és most lépten-nyomon érzem, milyen aktuális. Hogy én mindig ebbe ütközöm, és ezen morgok, hogy az emberek nem gondolkoznak. Színház után Bence ment a Workshop megnyitójára, engem meg Luca ötlete alapján Thai vendéglőbe vittek. Hétfőn pedig már megint jöttek a malacok, de ebédre kiugorhattam.

Most, hogy így végiggondoltam, rettentő gyorsan eltelt ez a pár nap sajnos. De Benedek biztos nagyon örül, hogy visszakapja szüleit.

Remember, remember the fifth of November - Part 3.

"Remember, remember the fifth of November,
The gunpowder treason and plot.

I know of no reason why the gunpowder treason

Should ever be forgot."

Anglia történelme sötét és véres. És a mai napon különösen bizarr ünnepet ülnek errefelé. Hát illő, hogy ezen a napon beszámoljunk saját különös kalandjainkról.

- - -

A Liverpool-meccs után a lelkesült tömeg lassan elhagyta a stadiont. Szép látvány volt, ahogy kiürült a Craven Cottage, és közben lement a nap. Már sötétben sétáltunk a még sötétebb park mellett sötét tetteinket tervezve, de legsötétebb szegény Robi kedve volt. Viszont a házak előtt kigyúltak a töklámpások, boszorkányok és félhullák jelentek meg, hogy gyerekhangon cheat-or-treateljenek. (Csalni ér?) Ugyanis aznap volt Halloween.

Mi is hivatalosak voltunk egy igazi, jelmezes buliba, de előtte elmentünk vacsorázni, Beáék elvittek minket egy Garfunkel'sbe. Köszönjük ezúton is. Az étteremben aztán felöltöttük jelmezeinket, kifestettük egymást, de ez láthatólag senkit nem zavart. Az egész város tele volt szörnyikékkel és vidáman sétáló fejlövésesekkel.

És akkor itt az idő, hogy némi felvilágosítást nyújtsak azoknak, akik nem ismernek föl, mert azt gondolom, engem sosem árt fölismerni. A lényeg, hogy akinek eddig nem volt hozzá szerencséje, annak nagyon javaslom, hogy kezdje el kézbe venni Alan Moore, angol képregényíró munkásságát. Neki köszönhető például a Watchmen, a Batman: A gyilkos tréfa, és a V for Vendetta is.

Én tehát anarchistának öltöztem, Robi kalóznak, Bea boszorkánynak, fogalmam sincs, ki volt a negyedik, de irtó dögösnek találtam. Csak ne lenne feleségem ilyenkor... A helyszínen, a Candid Caféban nagyon helyes buli volt. Nem voltak sokan, de mindenki jelmezben volt, a végén tartottak jelmezversenyt is, amibe beválogattak, éljenzéssel kellett szavazni, de mikor sorra kerültem senki, de még a Dorkáék se éljeneztek. Állítólag nem értették. Ja, persze.

De a legjobb a két koncert volt. Először David Goo, ami egy fiatal akusztikus rock banda, nagyon izgalmas zenével, utána pedig, nem tévedés: Barabás Lőrinc és londoni együttese szolgáltatta a talpalávalót. Táncoltunk is rendesen Dorkával. Jelmezben különösen vicces. A buliban voltak ismerősök is, de a maszkban nem ismertek meg. Terveztem, hogy elmegyek kirabolni egy bankot, de aztán már nagyon fülledt volt az álarc, úgyhogy hazamentünk.

Robiék aztán hétfő reggel már mentek is. Nagyon jó, hogy itt voltak, sok pontot szereztek. Mindenki csak példát vehet róluk. De kezdődött a hét, Dorka készült az éjszakákra, én készítek elő filmet, dokumentumfilmes workshopot (amiről jövő héten lesz szó, mert akkor lesz), keresek munkát (tudtok? itt.), ilyesmi. Aztán kedden két nagyon jó dologban volt részem, mert elmentem moziba.

Ahogy mentünk a Central line-nal, egyszer csak bemondták, hogy a következő két megállóban nem áll meg a metró, pedig nekem valamelyiknél kellett volna leszállnom. Gyorsan leugrottam hát, és egy hihetetlen tömegben találtam magam. Nagyon durva volt, mert a sok ember összetömörülve próbált kinyomulni az állomásról, de nem tudott, mert az utcán is annyian tolongtak. 25 perc volt, mire kiértünk a metróból! Mégsem pánikhangulat volt, hanem ünnepi. Kiderült, hogy éppen aznap gyújtják meg az Oxford Streeten a híres karácsonyi díszkivilágítást.

Mondtam magamban, hogy ez szuper, de jelenleg moziba igyekszem, úgyhogy mindenki menjen haza, és elkezdtem magam átrágni a tömegen a mozi irányába. Kb. 10 perc után már haladtam is 50 métert - a Sziget Nagyszínpad sehol sincs, gyerekek. Aztán kilyukadtam az Oxford Circus-re, itt volt a legnagyobb felhajtás sajnos, színpad, zene meg minden. Az itteni díszlámpák témája a Disney új filmje, a Karácsonyi ének volt - tényleg, azt mostanában mutatják be, jutott eszembe.

Na, ebben a pillanatban harsant fel a hangszóró, és egy speaker felkonferálta a tőlem 20 méterre lévő színpadra Jim Carrey-t. Utána érkezett Colin Firth és egy régi nagy kedvencem, Bob Hoskins. Hát, ők jöttek fölkapcsolni a lámpát Londonban. Jópofák voltak. A világítás pedig nem rossz, főleg a Regent Streeten. Elértem a mozit is, és ennek nagyon örültem, mert a Katalin Varga szuper film. Innen is sok gratula két (volt) osztálytársamnak, Lilinek és Nórinak.

1605. november 5-én egy csapat katolikus összeesküvő Guy Fawkes vezetésével megpróbálta felrobbantani az angol parlamentet. Nem sikerült. Egy névtelen levél feljelentette őket. Fawkest elkapták, megkínozták, de nem árulta el ismeretlen társait, csak azok nevét ismételte, akiket vele együtt fogtak el. Végül az összeesküvőket a legkegyetlenebb halálra ítélték: akasztás-kibelezés-felnégyelés. Ennek módja, hogy az elítéltet először felakasztják, de mielőtt elveszítené az eszméletét, leveszik a bitóról, ezután felvágják a hasát, és bizonyos szerveket kiszednek (más szerveket levágnak), majd a még éppen életben lévő ember testét négy darabba tépik, és lefejezik. Fawkes már alig tudott járni a kínzások után, ezért az őrök nem álltak szorosan mellette, mikor a bitófán lógott, így le tudott onnan ugrani, és a kötél azonnal megölte.

Az ún. puskapor-összeesküvés leleplezését az angolok azóta minden évben örömtüzekkel, bonfire-rel ünneplik. Ironikus, hogy ugyanakkor nagy tisztelet övezi Guy Fawkest is, a trükkös lázadót, az elnyomás ellen küzdő antihőst. Ezért választja V is őt példaképül, amikor egymaga igyekszik megdönteni egy totalitárius rendszert. Nevével kapcsolatban a legérdekesebb nem Dumbledore főnixmadara, hanem az, hogy abból ered a "guy" szó köznévi jelentése: fickó, csávó, sréc.

Most pedig itt ülök, november 5-e van, a Bonfire Night, és kint ropog a tűzijáték. De kérdezem én, mit ünepelnek ezek, amikor egy teljesen jogtalan kiállítás után fordított a Roma a Fulham ellen?! Sötét és véres ország ez. Remember, remember the fifth of November...

Remember, remember the fifth of November - Part 2.

Hát, Ági drága, az előző meccs érdekes volt, de ez a mostani túltett rajta. Onnan folytatom, ahol a Bence abbahagyta. Vagyis a meccsre menet Notting Hill Gate-nél átadtuk Robinak a szülinapi ajándékát, így már ő is tudta, hová megyünk, és felvehette a Bea és Bence által gondosan bekészített Liverpool-mezt, mely később még szerepel a történetben. Putney Bridge megállótól sétáltunk az addigra szikrázó őszi napsütésben a sok-sok szurkerrel együtt, át az avarral borított parkon a Temze partján. A Fulham-oldalra volt persze jegyünk, és a forgókapunál valami fennakadás történt, gondoltam ugyanaz, mint amit én szoktam produkálni, vagyis, hogy nem tudom a vonalkódot a jegyen rendesen odatartani, hogy kinyíljon a kapu. De aztán odahallgattam, és kiderült, a Robit nem engedik be az ellenfél mezében. Így azt le kellett venni. Health and Safety, meg gondolom, idegborzolás elleni lépés. Mezlevétel után viszont bejutottunk, jó helyünk is volt, igaz az elején összevissza másztunk, mert valaki rossz helyen ült. A Fulham kapuja mögött ültünk, ami a második felidőben a Liverpool kapuja volt, így nagy mázlinkra a négy gólból hármat ebbe rúgtak. Ráadásul az elején a Liverpool játszott nagy fölényben, úgyhogy minden a szemünk előtt zajlott, kivéve Bobby Zamora gólját, amivel a Fulham százszázalékosan használta ki azt az egy helyzetét az első 45 percben. Aztán egy Voronin által lefejelt labda egy védőn megpattanva Torres elé esett, és ő kegyetlenül bevarrta. Nando egyébként elég enerváltan játszott (állítólag sérült), de hihetetlen volt, ahogy egy pillanat alatt kihasználta a helyzetet, igazi predátor.

A második félidő nagy örömmel kezdődött, mert becserélték Gera Zolit (és Nevlandot). És a Liverpool elkezdett nem játszani, a Fulham meg nagyon ügyes volt, Nevland rúgott egy szemtelen sarkazós gólt, amihez Gera fejelte neki vissza a labdát. Aztán történtek az izgalmak, miszerint először tizenegyes-gyanúsan felrúgták Bobbyt, az egész Fulham-tábor állva szidta a bírót igen hosszan, aztán volt még vagy két olyan ítélete a bírónak, amiben a Liverpoolnak kedvezett, szóval a drukkerek a buzdítással, felháborodással, bíróval voltak elfoglalva, amikor hirtelen a bíró felmutatott egy piros lapot a liverpooli Degennek, mert becsúszását nagyon veszélyesnek ítélte meg, később megnézve eléggé az is volt. Majd nem telt el kb. egy perc sem, a Fulham szurkolók még alig integették ki magukat Degent búcsúztatva kárörvendően (bezzeg most nem volt bajuk a bíróval hirtelen), és újabb piros lap Carraghernek (szintén Liverpool). Ennél senki nem gondolta, hogy jogtalan, ugyanis a kapura egy az egyben törő Zamora hátára mászott, és mindkét kezét lefogva rántotta le, még a tizenhatoson kívül. Hát így történt, hogy a kilenc játékos ellen Dempsey is betalált egy gyönyörű passzolgatás után, a Bence már háromszor gondolta, hogy ezt rá kellett volna rúgni. Különben Gerának is volt egy kapura lövése valamikor, de az a kapus kezébe ment. Viszont egyre többen tudják, hogy kicsoda (a mostani programfüzetben vele volt nagy interjú), és az otthoni csúnya történet ellenére eléggé ügyes, hogy egy első osztályú angol csapatban szinte minden meccsen vagy kezd vagy becserélik. Tehát a vége 3-1 lett. Szegény Robi. De a Liverpool mez még egyszer előkerült a táskából, amikor a meccs után aláírattuk a Babel nevű szimpatikus Liverpool-játékossal, akit Torres helyett küldtek be a második félidőben.

És a meccs után ilyen szép kék volt az ég.

Összefoglalás: én is szeretek a Fulhamnek drukkolni!!! Hajrá Fulham! Come on You Whites!
Csütörtökön nagy csata lesz a Roma ellen, akinek van kedve drukkoljon velünk a Fulhamnek.

Visszatérve Londonba, a Nap lement ugyan, de a nap nem ért véget...
Folyt. köv.

Remember, remember the fifth of November - Part 1.

Hadd meséljek pár szót az egyik dologról, amivel mostanában foglalkozom. Még a Check the Gate-en megismerkedtem egy magyar lánnyal, aki itt tanul kint a London College of Communications egyetemen filmgyártást. Most végzős, és más végzős hallgatókkal vizsgafilmet készítenek; a rendező, Dolly Sen 38 éves, ez lesz, azt hiszem, a negyedik filmje. Egy kísérleti dokumentumfilmről van szó, amiben játékfilmes elemek is találhatók, és témája a pszichózis, melynek Dolly is elszenvedője volt néhány évvel ezelőtt. Mondjuk, ha jól értem, a pszichózis nem olyasmi, ami egyszerűen elmúlik. De lehet rajta segíteni, a tüneteit meg lehet szüntetni – és erről szól majd a film. Címe Trapped Birds, némi infót találtok itt: www.idomind.org.uk.

Jelenleg folyik az előkészítés, én a költségvetéssel, finanszírozással, helyszínekkel és a stáb koordinálásával foglalkozom. Időnként szervezek jó kis castingokat az LCC toronyépületének 12. emeletére, pazar kilátással. Jelentkezőket várunk „Démon II.” szerepére. Hívjuk kiemelt statisztának, szövege is van. Az itt nagyon sokat számít: egy szöveges szerepet rengetegen hajlandóak ingyen is vállalni a (fél)amatőr színészek, hiszen mindenki reménykedik a kiugrásban. Remélem, összejön nekik, mi ezen dolgozunk.

Apropó, az elmúlt hétvégén kiugrott hozzánk Bea és Robika, kedvenc meteorológusaink. Igyekeztünk sűrű kultúrprogramot összeállítani annál is inkább, hogy vasárnap volt Robi 28. születésnapja. Csütörtök este máris toltunk egy pazar vacsorát a Pavilionban, ami az egyik sarki pub. A főműsor pénteken indult, hiszen este musicalre mentünk a Soho szívébe, az Old Compton Streeten lévő Prince Edward színházba. Itt ismerhette meg az angol közönség anno Josephine Bakert, és itt mutatták be egykor az Evitát és a Mamma Mia!-t is.

A mi darabunk a Jersey Boys címet viseli, és Beáék választották a legnagyobb örömünkre. Pedig egy olyan együttesről szól, amelyről pár hete még nem tudtam semmit, a nevüket is alig: The Four Seasons. És később: Frankie Valli and the Four Seasons, ha ez így ismerősebb. Akinek még így is csak a pizza vagy egy szálloda jut eszébe, annak jelzem, hogy 5-10 számot egészen biztosan ismer tőlük, ennél jóval többet hallott, egyet pedig bárki el is tudna énekelni hajnalban a Dreher karaokejában. (Van még egyáltalán Dreher a Szigeten? Van még Sziget?)

A legjobb, amit olvastam róluk, hogy ’62-'63-ban, három egymást követő No. 1 hit után minden adott volt ahhoz, hogy ez így folytatódjék, teljesen meghódítsák Amerikát, majd a világot. De a következő héten a slágerlistát már nem ők vezették, hanem egy I Want to Hold Your Hand című szám, valami Beatlestől… Azért így is legendás csapat, olyan őrületes zenékkel, mint a Walk Like a Man, a Big Girls Don’t Cry, vagy a Bye, Bye, Baby, egy hihetetlen hangú olasz-amerikai énekessel, akinek köszönhető például a Grease főcímdala és az egyszerre fülbemászó, hátborzongató és iszonyúan dögös Can’t Take My Eyes Off You! Ennek egyébkén van egy, az eredetinél sokkal szebb szövege is, szerzője Kelen Dorka. És nagyon jó volt a darab is, humorral, drámával, sok ötlettel és zenével. Oh, What a Night!

Szombat délelőtt vendégeink szakmáztak, illetve Robikának rossz kedve volt, azazhogy Bea vásárolni akart, magyarán esett az eső. Így elmaradt a foci és a Portobello, de a csajok bejárták a Westfieldet, a fiúk pedig, csak ennyit mondok: Cadillacs and Dinosaurs. Végzetes dologra bukkantam a neten, de erről többet nem írhatok, mert van, akinek meglepetés. Mikor aztán elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy elinduljunk, kisüttettük a napot, és mentünk megünnepelni Róbertet. Róla tudni kell, hogy meglehetős Liverpool-szurker, ezért számára különösen izgalmas, hogy a Debrecen Európa országútjain száguldozik újabban. De valami okból sajnos úgy alakult, hogy még sincs jegye a BL-meccsre a Népstadionba.

Folyt. köv.........

London – Róma – Valencia

A Fulhamről lesz szó, mert csütörtökön nagy pillanat volt: eddigi külföldi otthonaink összecsaptak.

Talán tudjátok, hogy mi Fulham-drukkerek vagyunk. Ennek oka, hogy Fulham & Hammersmith kerületben lakunk, utáljuk a Chelsea-t (de Artúrt szeretjük majd akkor is, ha kék lesz), és – egyelőre még – itt játszik Gera Zoltán, kicsapott kapitány. Aztán belejátszott még a véletlen is, hiszen Londonban lakik most Geszti Blanka és vőlegénye is, és eredetileg őket akarta tavasszal meccsre vinni Neville barátjuk, de nem értek rá, ezért mi mentünk, és a hangulat elvarázsolt bennünket. A stadion a Temze partján fekszik, egy helyes kis parkon át kell megközelíteni, és a közönség nem véletlenül nyerte meg a szezon legjobb közönsége díjat.

De töredelmesen be kell vallanunk, hogy volt még egy kevésbé szimpatikus indokunk is, ami miatt még jobban kiérdemeljük Balutól a már így is birtokolt szélkakas szurkoló címet (Hogy lehet egy vébén több csapatnak is drukkolni?! Talán majd, ha a magyarok is újra kint lesznek, akkor is hajrá spanyolok meg olaszok??): az elmúlt év volt a Fulham történetének legsikeresebb szezonja! Ez pedig, ugye meghozza a szurkolókedvet. Hetedik helyen végzett a csapat, amelyik pár éve még rendszeresen a kiesés ellen küzdött, 15 éve pedig a negyedosztályból is majdnem kiesett, miközben London legrégebbi profi csapata. A nagy feltámadásról – mely Lady Dianát is érinti, igaz, nem a szó szoros értelmében sajnos – talán majd egy későbbi postban mesélünk.

A Fulham, azaz a Whites (Fehérek) a hetedik helynek köszönhetően bejutott a világtörténelem első Európa Ligájába, némi selejtezés után pedig elért a csoportkörig, ahol ellenfelei a CSKA Sofia, az FC Basel és az AS Roma! Róma…, Tor Vergata, rejtélyes buszok, trenino a Terminiig, San Giovanni in Laterano, az Aventino, narancsliget, Piazza Navona, Via Giulia, Isola Tiberina, Trastevere és a sok santpietrini. De furcsa módon se Dorka, se én nem voltunk a Stadio Olimpicóban, se Róma-meccsen. (Dorka egyszer el akart menni, de akkor éppen büntetésben volt a csapat a vadállat szurkolók (pl. Mattia) miatt, és zárt kapuk mögött vagy vidéken kellett játszaniuk.)

Egyből éreztük, hogy ezt a pillanatot nem szabad kihagyni, és a jegyeladás első napjának reggelén megvettük a nagyon menő helyre szóló jegyeinket. Körülöttünk ültek mindenféle VIP emberek, akiknek volt passzuk a spéci lounge-okba. Dorkának nagyon tetszett az egyik olasz dzsigoló, aki szerinte híres. Felismeri valaki? Közvetlenül a kispadok fölött ültünk, hallottuk, amint bekiabálnak az edzők. Mellesleg itt jön be a képbe Valencia is, mert a Roma jelenlegi edzője, Claudio Ranieri 2004-2005-ben éppen ott tette tönkre a csapatot. Hú, de rossz meccseket láttam ott, sebaj. Azért a Mestallától a Blasco Ibanezen kellemes séta esett a tengerpartig, kebabosok, Naranjos, a Túria kertjei, Torres de Serranos, jamón serrano, az Ayuntamiento a postával, Plaza de Toros és a szűk utcákon és mercadókon át le egészen a Ciudad de las Artes y Cicencias öbléhez…

A meccs drámai volt, nem írom le hosszan, mert aki akar, rákereshet a neten. Lényeg, hogy az első félidőben fölényben játszott a Fulham, és megérdemelten szerzett vezetést egy szöglet után Hangeland fejeséből. A védőnek külön respect, hogy lefejelte Donit, akiről a TV-ben nem látszik, hogy mekkora hatalmas egy állat. Kétségtelen, hogy a félidő végére, és a második félidőben feljött a Roma, egyre több helyzetük alakult ki – igaz, a Fulham sem volt veszélytelen. Az összeállításokból annyi érdekes, hogy Totti sajnos sérültvolt, Gera viszont végig játszott, de a legjobb, hogy életükben először tétmeccsen egymás ellen focizott, ráadásul ugyanazon az oldalon és egyaránt 17-es mezben Bjørn Helge Riise és John Arne Riise, akik testvérek.

Utóbbinak akasztotta össze a lábát az egyébként nagyon jó Kelly, amiért ő piros lapot, a Roma 11-est kapott. A piros lap súlyos bírói tévedés volt (nem volt utolsó ember, nem volt gólhelyzet, nem volt igazán szándékos sem), de nem a legsúlyosabb a meccsen. Hihetetlen pillanat volt, mikor Schwarzer kifogta a büntetőt. 15 percet kellett kihúzni 10 emberrel. A 93. perc legvégén az egyik vak olasz 20 méterről kirúgta a labdát a stadionból. Mindenki biztos volt benne, hogy vége. Nem elég, hogy a bíró nem fújta le a meccset, de teljesen tévesen szögletet adott. Senki nem ért bele a lövésbe. A szöglet előtt megszólalt mögöttünk egy idős bácsi: „Csak ne az utolsó pillanatban. Csak azt ne.” Jött a labda, a csatárok nem érték el, az egyik angol csúsztatta tovább a hosszú oldalra, ahol érkezett Andreolli, a 3-as számot viselő jobb hátvéd. Rajta nem állt védő, hiszen a Fulhamből egy ember hiányzott, és akkor már inkább a beket hagyták egyedül. Kár volt. A srác nemes egyszerűséggel a labdát mellel átvette, majd kapásból bevágta a jobb felsőbe, az ott álló védő feje fölé. Ez volt első gólja a Romában, életében a harmadik.

Mit lehet tehát mondani összegzésképpen? Nagy meccset láttunk, és továbbra sem dőlt el, hogy inkább Olaszország, inkább Spanyolország vagy inkább Anglia. Egy biztos, Claudio Ranierit csípje meg a dér! Visszavágó jövő csütörtökön.

Mögöttem Róma, rajtam Valencia, a kezemben London