Otthon

Otthon lenni nagyon nagyon jó volt. Megleptem az anyukákat, a szülinapos édesapámat annyira nem, ő ugyanis kitalálta, hogy megyek, biztos érezte, mikor elrepültem a házuk felett. Akit pedig legkevésbé sem lepett meg, hogy Budapesten felbukkantam, az a minden elfogultságom dacára teljesen biztosan szuperokos Benedek, aki egszerűen csak annyit mondott: - A Dorka jött hozzánk. Ettől azóta is nagyon meg vagyok hatva. Ezek után már nem volt meglepő, hogy mindent tud. Még azt is elbábozta (hogy Krisztián szavaival éljek) nekem, hogy a Pocoyo-t szeretné nézni a youtube-on, először kicsit kétségbe estem, hogy többé mégsem értem, amit mond, de kiderült, hogy csak alulinformált vagyok kisgyerekből, remélem, hamar felzárkózom majd. Ez a mese amúgy spanyolul van, és mindenkinek ajánlom, aki több mint 1 éves. Két napra rá pedig a másik okosságos rokonkámmal, Domonkossal (akinek van saját új kistestvére) Gazdálkodj okosan!-oztunk, annak meg van új kiadása eurókkal.


Apu szülinapján vízibuszoztunk. Egy színvonalas háromnyelvű idegenvezetés közben a busz tényleg belement a Dunába a Vizafogónál, leúszott a Lánchídig, és vissza. A kommunizmust is elmagyarázta a kedves fiatal lány a külföldieknek, azt mondta, az olyan volt, hogy lehetett szavazni, de csak egy pártra. A turistáskodás után a Margitszigeten a vendéglátás egyik gyöngyszemével találkoztunk, amikor a pincérnek egyrészt fogalma sincs a rántotthúson kívüli ételek mibenlétéről, viszont őszintén fintorog, és nem javasolja őket.





Borikámat is meglátogattam a kórházban, ami mellesleg a legdurvább elképzeléseimet is felülmúlta undorítóságban, pedig azért én láttam néhány kórházat belülről. És erre a helyre mondják, hogy ez még milyen jó más helyekhez képest. Nem győzök folyamatosan csodálkozni (mióta megszülettem), hogy lehet ezt az egészségügyet még mindig fenntartani. Bár már gyakorlatilag nem lehet. De ebbe most nem megyek bele, örülök, hogy a Bori otthon van már, és próbálok tovább nyomozni az ügyében.

A hazautazás másik apropója, a könyvbemutató is nagyon jól sikerült, azóta az egész könyvélményhez hozzáadódik a felolvasás hangélménye, valahogy mint a hangjátékoknál vagy egy-egy versnél. Újra is kell majd olvasnom, egyrészt mert nagyon jó, másrészt kíváncsi vagyok, vajon a Kern beszél-e majd a fejemben.
Itt egy link, ha valaki nem tudná, milyen könyvről beszélek, nagyon jó, olvassátok el!
Az írónőről készült kép nekem nagyon tetszik, Ádám, gratula érte.



Otthon azért is jó, mert ott vannak a barátok. És meg lehet hívni őket vacsorázni, és a Balu segít lecsót főzni, és a barátok eljönnek, és nagyon jó velük. És a lecsó isteni, ugyan vannak, akik nem szeretik, de szerencsére nem kötelező. És vannak újféle pöttyös túrórudi termékek, és abból hoznak a barátok a szegény külföldhöz szokottaknak, akiknek nincs túrórudijuk minden nap, és az is nagyon jó. És egyesek aznap vizsgáznak ügyesen, és szép ingben érkeznek a vacsorára. Olyanok is vannak, akik éjjel a Margitszigeten söröznek. És mindegyikükkel van jóféle beszélgetés is, de már magában az, hogy ott ülnek az ember körül, már az szupercsodálatos.
Meg a lakás is ott van, ami nagyon, de nagyon nagy, eddig ezt nem gondoltam volna. És szép, színes falai vannak, és laknak benne teknősök, ezúton is köszönet a personal etetőiknek, akik a lakásra is nagyon vigyáztak. Most már elárulhatom, hogy nagyon szeretnénk már hazamenni vagy ez eddig is nyilvánvaló volt?




És akkor még nem is beszéltem az új kis barátokról.

Krónika a vége felé

Krónika. Kanada után rögtön két pár látogatónk volt, Gyula és Zsófi előbb érkeztek, volt kulcsuk, ügyesen megtaláltak mindent, főztömből is ettek, a csípősségért még egyszer elnézést.
Visszatértem a laborban dolgozós hétköznapokba, biciklizésbe, halevésbe. Egészen jó így, hogy igen keveset dolgozom a kórházban. Van idő a sok sportolásra. A sport meg jót tesz így harmincévesen. Ráadásul arra is rájöttem, milyen jókat lehet elmélkedni biciklizés meg futás közben. Például arról is, milyen jó volt itt, illetve milyen lesz majd otthon, miután hazatértünk, amit érdekes, és egészséges módon már alig várok.




A krónika és a gondolkodás része, hogy Samuékkal piknikeztünk a minap a Hyde Parkban. Nagyon fog majd otthon hiányozni a két férfiú folytonos, igen magasröptű, érdekes beszélgetése a világ dolgairól. Nagyon jó őket hallgatni. Bár amennyire cyberizálódtunk, simán el tudom képzelni, hogy skypolós formában tartjuk majd ezeket a "szeánszokat", ahogy Májkival szoktam sörözni.
Oczyék voltak a másik pár, akik meglátogattak minket. A fáradtsági fokuk kicsit megijesztett olyan szempontból, hogy nekem most tényleg nagyon jó dolgom van, és emlékeztettek, milyen is, amikor annyit kell dolgozni, hogy a fáradtság miatt már beszélni is alig tud az ember. A londoni kajáknak köszönhetően az én főztömet igencsak dicsérték a fiatalok. Sok mindent megtudtunk Dunaújvárosról, voltunk kis olasz kajáldában, olyan jó hallgatni Oczy történeteit, meg véleményét az egészségügyről, eléggé hasonló mint az enyém, és azt is jó volt nyugtázni, hogy jó helyen van, és szeret ott dolgozni. Elmentünk megnézni a Bajnokok Ligája döntőt szerdán. vagy ezt nem kéne elárulnom, Bence? De mindenesetre láttuk, hogy a helyi pub hogyan készül a VB meccsekre, mindenhol zászlók, szépen lassan most már a városban is. Sőt a legtöbb autón lebeg legfőképpen persze angol zászló, de láttam már brazilt, spanyolt, argentínt, szlovákot is. A legnagyobb VB őrület kis családunkban persze a lutra album es a kosaras kártyák keveréke, a VB-re kiadott játékra is alkalmas Tescos kártyacsomagocskák.

Vancouver - British Columbia

Írtam egy blogbejegyzést még ott, a szövegszerkesztő programba, és egyáltalán nem találom többé. Ki tudja, hova lett. Így most retrospektív beszámoló következik. Nem mintha létezne másmilyen.


Konferenciára mentünk, amit meghosszabbítottunk nyaralásnyira, hárman, Dorka, Bence, Nóra. Az utazásunk azzal kezdődött, hogy a naggyon hülye (és próbáltam szebben fogalmazni, de nem érdemli meg) kollégám, Mani, felhívott minket miközben a metróhoz igyekeztünk, hogy két órával előbb márpedig ott kell lenni, ők már becsekkoltak, és azonnal üljünk taxiba, hogy minél hamarabb ott legyünk. Sajnos, én annyira megijedtem, hogy beugrottunk egy fekete taxiba, majd az út során - ami sokkal több időt vett igénybe mint a szép nyugodt metrózás aznap, ugyanis hihetetlen nagy útlezárásos dugó volt a reptér felé- elkezdtünk gondolkodni, főleg a Bence, én csak füstölögtem, és öregedtem, hogy miért is hívott minket fel Mani, és tényleg ott kell-e lenni olyan hamar. Persze kiderült, hogy egyáltalán nem. Így végül a gépet simán elértük, és mivel a Bence férfiasan lerendezte Manit, ezért a kutatócsoport megtéríti az elképesztően sok taxipénzt is.


Innentől kezdve már minden jó volt. Az út, kilenc óra, hamar eltelt, filmet néztünk, kaját kaptunk, aludtunk, készültünk az én előadásomra. Vancouverbe érve megint reggel volt. Bőven volt időnk bemetrózni a centrumba, megkeresni kis youth hostelünket (többiek csillagos szállodákban laktak), amit nagyon megszerettünk, a végén Hans, a kedves recepciós, akinek nagyon bejött az én drága férjem, elengedte az utolsó éjszaka díját miután a kis szürke egérke másodszor is visszatért a szobánkba. Első nap, és talán még második nap is maga a város zordnak, koszosnak tűnt. A konferencia a kikötőnél volt, sok puccos hotellel körülvéve.


Ez a konferencia Nikki szerint a világ legrangosabb gyermekgyógyász konferenciája volt, bár gondolom, ezzel az európaiak vitatkoznának, hiszen az amerikai gyerekgyógyászok egyesülete rendezi. Nórával követtük a többieket, illetve a kutatási témánkat vagyis az újszülöttek, koraszülöttek agyával kapcsolatos szekciókat hallgattuk. Tényleg hihetetlen volt, hogy a nagy-nagy professzorok tartják az előadásokat, és általában ugyanazok a résztvevők, csak az változik, ki ad elő, és ki hallgatja a csodás kutatásokat. A mi főnökeink, David Edwards, Nikki Robertson pedig tényleg messze a vezetői a témának, mindenki elismeri, tiszteli a munkájukat, Elsősörban persze a profét. Nóra az ő MD hallgatója, aminél nagyobb dolog szerintem a mi kis szakterületünkön nincs is. Különben a konferencia résztvevői főleg amerikai orvosok voltak, Európát kb. Anglia meg a hollandok képviselték, kevés svéddel. Érdekes volt, ahogy az amerikaiak sokkal nagyobb lazasággal adtak elő, nem használtak cizellált szakmai kifejezéseket. Ezektől a nagy emberektől jól megijedve adtam elő, rettentően izgulva, főleg, mert magam előtt végig kellett hallgatnom 9 igen színvonalas előadást. De mindenki más is nagyon elfáradt addigra, már azt várták, mikor mehetnek ki, így hamar, kérdés nélkül szabadultam. Nórával ekkor kis szíverősítő után mentünk koktélozni. Másnap a poszter mellett kellett még állnom két órácskát, jöttek emberek kérdezgetni, és tetszett nekik, Nikki két sorral odébb beszélgetett, nem kérdezte, hogy vagyok. Ezután már igazán felhőtlen nyaralás kezdődött.



Bejártuk Vancouvert tisztességesen. A kezdeti benyomás után, hogy ez a város koszos, beláttuk, hogy milyen gyönyörű helyek vannak. Nagy felhőkarcolók, és mindenhol látszik a háttérben egy havas hegycsúcs. Sok helyen lehet hajóval, kishajóval, komppal közlekedni Vancouver különböző részei között. Sok aeroplan van, azokkal viszik körbe a túristákat. Voltunk a Stanley-parkban is, az akkora mint az egész város, nem építették be, meghagyták zöld területnek, erdős, tavas, mocsaras, és hosszan van óceánpartja. Itt delfinshow is volt az Aquariumban, ami nagyon tetszett, de még mindig a valenciai a kedvencem.
A másik két városrész, ahová elmentünk, az egyik az egyetem, ahol ay antropológiai múzeum volt, a másik egy piac, Grenville sziget, ahol klónozott zöldség-gyümülcs, és hal pultok vannak, szuper szépek.






Jó időnk is volt, csak az elején esett az eső, magasabban a hó, ami szintén nekünk kedvezett, ugyanis az első konferencia utáni dolgunk volt, hogy befizettünk egy buszozás-lécbérlés-síbérlet kombóra, és nekivágtunk a Whistlernek május 5-én. Gyorsan kaptunk sígatyát meg lécet, bakancsot, és mentünk a bubble-höz, aminek az aljában még nem volt hó, majd gyönyörű, nagy széles sípályák, friss hó, kevés ember. Csodálatos, nagyon nagy élmény volt. A nyomok a hóban azt mutatták, hogy itt aztán mindenki tud síelni. A leghihetetlenebb helyekről vezettek le tökéletes síléc nyomok. Az európai sípályákhoz képest itt minden eggyel gyengébbre van színezve. A piros pálya kék, a fekete pedig dupla rombuszos fekete. Illetve nincs olyan hely, ahol meg van tiltva, hogy legyere. Sőt nyilak mutatnak befele az erdőbe, meg a szűzhavas részekre, meg a felvonó alatti buckák felé. A városka pedig jobbanhasonlít igazi városhoz mint síelési üdülőhelységhez. Van rendes közért, és kocsma is, ahol a nap végén néztük a hoki meccset a vancouveri és a chicagói csapat között. Mindenki kapott egy kis törülközőt, és választani kellett egy játékost, akinek a számát ráírták, és ingyen sört kapott, akinek a játékosa gólt pöckölt. Este későn értünk vissza a szállásra, mindenki jó piros fejjel, mert napkrémet azt elfelejtettünk vinni.


Másnap vágtunk neki autóval British Columbiának. Nagy terveink voltak, hogy miket kéne megnézni, gondoltunk Vancouver szigetre is, meg a Sziklás-hegységre, illetve mindenféle nemzeti parkokra. Aztán jobban megnézve a térképet, kiderült, ezek mind iszonyú messze vannak ahhoz, hogy három nap alatt visszaérjünk a szombati repülőnkhöz. (Igaz, én titkon reméltem, hogy a hamu miatt lezárják a légi közlekedést mondjuk még két hétre, de most ezt nem tették) Így elindultunk először keletre Kamloops-ig, aztán az Okanagan tónál Kelownában ebédeltünk, majd délre az amerikai határig mentünk, Osoyoosba mentünk, végül Hedleyben megszállva vissza a reptérre.




Az egyik hely, ahol megálltunk, egy Wildlife Park volt, bezárt állatokkal. Nem valami szívderítő látvány. Szegény felügyelő néninek ránk is kellett szólnia, mikor az egyetlen irántunk érdeklődő állathoz, egy Kanadában jellemzően megtalálható tevéhez túl közel mentünk, a tilosba. A hegymászási ambíciónkat viszont nem tudta letörni, így hősiesen felmásztunk csúcsra egy kőtörmelékes (sziklás) szakadékban. A sas gyönyörű állat, meg is állapítottam, hogy a ragadozó madarakkal nincs semmi gondom, csak sajnáltuk őket a kis kalitkájukban. A medvék öregek voltak, de cukik, viszont olyan állat nem volt, amilyet még nem láttunk, volt muflon, meg láma, meg hegyi kecske, ilyenek.



Érdekes hely ez a Kanada. Igaz rá, amit eddig Amerikáról hallottam, hogy minden olyan nagy. De tényleg, ezt nehéz látatlanban elképzelni. Az autók is nagyok, a legkisebb kocsit kaptuk a bérlésnél, na az egy Toyota Corolla. Először meg is ijedtünk, mert el volt bújva, és azt hittük, a takaró dzsip pittyegett a ajtónyitó gombnyomásra. De a más emberek tényleg pick up-okkal járnak, és a teherautók is hatalmasak, olyanok mint a filmekben, betonkeverők, meg olajszállítók, és félelmetesek, ha az ember belenéz a visszapillantó tükörbe. Aztán a kaják is hatalmasak. Finomak, de elképesztő, egyáltalán nem lehet megenni, amit kihoznak. A nachos tállal is alig bírtunk hárman, a mellettünk lévő asztalnál a két csávó ugyanakkor kettő tálat rendelt, meg utána még egy burgert is befaltak. Voltunk a Denny`s nevű amerikai reggelizős helyen is miután 5 napig kerestünk reggelire mályvaszirupos palacsintát, és sehol nem volt. Na, ezen a helyen 0-24-ben szolgálnak fel reggelit, nem is akármilyet, ittunk narancsdzsúzt kávéval-teával, milk shake-kel (amiben fagyi van), omlett, kolbász, szalonna, toast, sonka, reszelt krumpli meg tejbegrízszerűség, és persze a pancake. Nyami-nyami, megint hihetetlen mennyiség. Olyan volt mint a Ponyvaregényben, a majdnem 5 dolláros shake-kel. Itt kell megemlítenem, hogy a kanadai söröket is végig próbáltuk, nem rosszak, de nem is különösen jók. Viszont volt egy kávézó, a Blenz, ahol már feltalálták azt a kávé szervírozási fajtát, amit én szeretek, a neve caffé macchiato wet. Dicséret nekik.

Az első, amit útitársaim olvastak az útikönyvben, hogy ha medvét látsz, hajts tovább, nehogy hozzászokjanak a nagydarab állatok az emberhez. Aztán láttunk medvebiztos kukákat, melyeket csak emberek tudnak kinyitni, hiszik az emberek. Több alkalommal kigúvadt a szemünk (nem, az enyém nem, én vezettem), hogy hátha látunk egy példányt. Ééés végül igeeeen, éppen az utolsó pillanatban, mikor kiértünk a havas! hegyi útról, és már majdnem a nagy autópályán voltunk visszafelé menet, láttunk egyet az út szélén, rosszak lévén vissza is kanyarodtunk, és Nórának sikerült lefényképeznie. Majd azzal a dölöngő mozgásával áthaladt az úton. A többi autós vagy nem vette észre, vagy szabálykövető állampolgár.

Nem sokkal később egy órás késéssel felszállt velünk az Air Canada, kikerültük a hamut, és most jó sok időt elveszítve visszajöttünk dolgozni.

Fulham

Véget ért a fociszezon, vagy hogyan kell mondani. Mert a VB csak most jön, tudom, de a kupák és a bajnokságok véget értek.
Bence miután sikeresen leszakvizsgázott büntetőjogból - amihez minden kedves barátja segítségét nagyon köszöni, és persze családja megértését, támogatását szintúgy - visszaért kedvenc csapatunk elődöntőjére. Én már fulham szurker szerkóban vártam őt a reptéren, a hamu is lejjebb hagyott (vagy feljebb szállt, már nem emlékszem), így szép komótosan odaértünk a Craven Cottege-ba, még egyszer utoljára. Egészen meghatott hangulatban voltunk már ettől a gondolattól is, megszámoltuk, 12 meccsen drukkoltunk eddig itt a Fulham-nek, ebből egyszer kaptak ki, az Arsenal-tól, és kétszer játszottak döntetlent, amúgy mindig nyertek. Az igazat megvallva kicsit féltem, hogy most nem fognak. De hihetetlen volt, elsősorban a hangulat, és persze igen, a játék is. De angol szurkolóktól én még ilyet nem láttam. Végig álltunk a második félidőben, nem lankadt az éneklés. Az egész stadion "dolgozott" keményen. Gera góljánál pedig öröm mámor. És Giiira, Giira, Giira. És erre már amúgy néha gól nélkül is rázendíítenek, persze nem annyiszor, mint a Boooby Zamooorára. És a végén az angolok (!) ott maradtak a stadionban, a helyén állt mindenki, és énekelt, tapsolt, ugrált. Legalább húsz percen keresztül. Nem is hittük el. Új dalokat költöttek a Németországba utazásról, és nagyon nagyon örült mindenki. Szegény Hamburg szurkolók meg beszorultak a stadion és a rendőr kordon közé emiatt a plusz örömködés miatt, és ahogy az egész Fulham tábor elvonult előttük ezerszer végig kellett hallgatniuk, hogy a Fulham megy a városukba döntőt játszani helyettük. Még meg is sajnáltam őket. Aztán esni kezdett, így igen kevés autogram vadász drukkerrel maradtunk a kapunál várni, hátha valaki kijön. Azt jól láttuk, hogy a kaputól nem messze interjúztatják őket szépen sorban, így lehetett folyton kiabálni, meg kérlelni őket, hogy jöjjenek aláírni, végül az egyetlen, aki tényleg osztott nekünk autogramot, az maga Gera Zoli volt, szerintünk azért, mert magyarul kiabáltunk neki. :)



Azóta már túl vagyunk a döntőn is, amit egy közeli sörözőben néztünk, és szerintem nagyon jól helytállva úgy lett a Fulham a második, hogy igazán büszkék lehetünk rájuk. A tizenegyesekre én is kíváncsi lettem volna, de Schwarzer így is védett azért elég jókat. Nagyon jól választottuk ezt a csapatot drukkolásunk tárgyának, és kicsit azért szomorú kidobálni a sok jövő évre szoló bérletreklámot, amit küldenek. Roy Hodson pedig azért az év edzője lett, és szerintem megy jövőre a Liverpoolhoz, az meg, ahogy a sok angol edző, Capello is, szerencsét kívánt neki a döntő előtt, igen megható volt, úgy is mondhatnám persze, hogy nyálas.

Ebéd - olvasása éhségérzetet fokoz

Annyira finomat főztem, hogy muszáj leírnom. Itt London városban elkezdtük főzési szárnyainkat bontogatni a Bencével. De eddig nem gondoltam a siker lehetőségére, mert az volt a fejemben, hogy a mi felmenőinket úgysem lehet még csak megközelíteni sem. Mert ugye vannak az én édesanyám hihetetlen finom kajái, de ha csak a majonézes krumplisalátát említem, már az is elég volna, meg a lecsó, meg a gulyásleves, túrógombóc, na jó, abbahagyom. Aztán ott vannak Sipi isteni húskölteményei, sült, rántott, pörkölt, nyami-nyami. Aztán a nagyon fincsi indiai kaják Kertész részről. És akkor még nem is említettem a stíriait, és a nagymamám egyéb remekműveit. Na, most, hogy így végiggondoltam, már nem is merem leírni, amit az elején akartam, hogy akár rajtuk felbuzdulva feltételezhetnénk is, hogy örököltünk-tanultunk valamit a főzés tudományából, és lehetnek ambícióink.

Viszont az eddigi pár ételecskére (tejszínes-cukkinis tészta, lecsó, rántott hús, más tészták) korlátozódó repertoárunk, a tavalyi (nem említem hanyadik) szülinapi indiai szakácskönyvvel, gyarapodni kezdett (mindenféle chutneyk, curryk), és a nagyitól kapott kézzel írt szakácskönyvből levesek kapcsolódtak be. És jelenleg odáig jutottam, mivel most a Bencét néhány napig nélkülöznöm kell, hogy HAL és egyéb tengeri lények lakomáit készítem magamnak. És ugyan még mindig nem kóstolom meg az ételt főzés közben (ez persze néha galibát okoz, de mivel általában nincs B verzió mindent megeszünk), de ez a tegnapi lazac plusz rainbow trout (nem tudom mi, de jól nézett ki) megsütve mindenfélével, többek között lilahagymán (elfogyott a rendes hagyma, de így szerintem jobb volt) szuperfinomra sikerült. De a hal nemszeretőknek üzenem, hogy mást is tudunk már nagyon finoman, például petrezselymes pirított krumplit. Tudom, ez mind egyszerű, de valahol el kell kezdeni. Különben is az egészben legjobban azt nem értem, amikor az anyu finomabb krumplifőzeléket csinál bármikor mint én. Pedig aztán abban semmi bonyolult nincs.

Sajnos most nincs képi illusztráció, de skype-on szoktam mutogatni.

Ralf és Liz, no meg Roy Herbert

Már említettem, hogy Ralfék jöttek Darmstadtból vonattal. A vonat sem olyan rossz közlekedési eszköz, mert Darmstadt lakástól London lakásig 6 és fél óra volt az utuk. Voltunk sörözni, meg Fulham-Wolverhampton meccsen. Roy Herbert jött velünk, még előző meccsről származik, segít a Bencének a tanulásban.
Főztünk, Zeppelindzsáztunk, ami Wizard, vagyis Rikiki megspékelve két résztvevővel: Z, Zeppelindzsa, eredeti nevén Zauberer, négy darab van belőle, és mindent visz, illetve Norbert, N, gyári nevén Narr, szintén négy, vesztő lap, bármire ráteheted, hogy ne vigyél. Ez utóbbi az én agyamban akkora csalásként van értékelve, hogy mindig el is felejtem.

Ralfékkal mindig olyan nyugodt időt tölt az ember, nem rohan sehova, és nem akar elérni ezt meg azt meg amazt. Például londoni városnézést sem csaptak. A meccs sajnos egy sanyarú döntetlen lett, rossz játékkal, Ralf végig mondogatta is, hogy a Hamburg le fogja győzni a Fulhamet, remélem, nem lesz igaza. Gera egész jól játszott, de tényleg nem voltak valami meggyőzőek, Roy pedig nem cserélt. Az idő viszont gyönyörű volt, és a bácsik-gyerekek jó hangulatot teremtettek. És Billy is, a Badger.






Szombaton meg leánybúcsút ünnepeltünk, Editét, vacsorázós-koktélhely után mentünk Viktorhoz, aki nagyon kedvesen látott minket egy belvárosi klubban, ahová úgy tűnt csak az mehet be, aki rajta van a listán. Nagyon vagány volt. És a koktélok meg jók, illetve az elkészítésük módja, az elég nagy művészet.

Elmélkedés a jogi szakvizsgáról

Nekem elegem van belőle. Hogy miért kell felnőtt embereket arra kényszeríteni, hogy bezárva töltsenek egy hónapot, és úgy csináljanak mint évekkel ezelőtt az egyetemen, hogy minden erről szóljon, vizsgamódszereket kelljen egyeztetni, és pöffeszkedő gonosz vizsgáztatók hülye kérdéseire kelljen válaszolgatni, főleg olyan területéről a jognak, ami nem elég, hogy nem is kerül elő soha többé, de egy pillanat múlva már meg is változik. Nem értem. Ha valaki ügyvéd lesz, és hülye, akkor majd úgyis jól elpártolnak tőle az ügyfelek, mert mindig veszíteni fog. Ráadásul fogadok, hogy úgyis megkapja a szakvizsgáját. Nem tudom, hogy ha az egyetemen ezt mind meg kellett tanulni, az miért nem volt elég. Szerintem egy dolgozó embernek az lehet javára, ha olyan vizsgát csinálnak, amire egy hét alatt fel tud készülni, mert a gyakorlat, amit csinál, az arról szól, amiből vizsgázik. Máskülönben akár a vándormadar útvonalait bemagolni is agyfejlesztő gyakorlat.