Ez az első igazi közös bejegyzés. Egymást kiegészítve írjuk. Nem biztos, hogy mindig részletezzük, de ki lehet majd találni nagyjából, hogy mikor ki beszél. És ha mégsem, hát az sem baj.
Én kezdem, mert a hazautat is én kezdtem egy egészen csodálatos okból kifolyólag: gimnáziumi jóbarátom, Marci megkért, hogy legyek a tanúja és egyben vőfélye az esküvőjén, melyet szeptember 5-én tartottak Zsófival, aki immár a felesége – szóval a feladat sikerült. S bár tudom, mit mond Aldo a tanúskodás szabályáról, én cseppet sem bánom a dolgot, ellenben nagyon büszke vagyok rá, és örülök, hogy ezt megörökíthetem a Google szerverén.
Augusztus 26-án érkeztem, és az első hetet, mikor Dorka még nem volt otthon, a Damjanich utcában töltöttem a szülőkkel. Szuper volt, Mama és Sipi és Maci nagyon édesek voltak, etettek, itattak, altattak, beszéltettek, és többé-kevésbé békén hagytak. Anyu nagyon lelkendezett, hogy egy hétre újra van gyereke. (Kíváncsi vagyok, meddig bírná.) Azt nem mondom a magam nevében, hogy jó volt egy hétre újra gyereknek lenni, mert nem igazán lehetne értelmezni azt, hogy „újra”. Lényeg, hogy köszönöm, jókat aludtam a Stúdióban, és nagyon élveztem a közös 24-nézéseket.
Szombaton azután jött a legénybúcsú. Erről értelemszerűen nem írhatok nagyon részletesen, hiszen a blogot lányok is olvassák. Elég az hozzá, hogy príma este volt sok nosztalgiázással, kevés buszvezetéssel, erdő közepére pizzarendeléssel, és mellesleg sok-sok próbatétellel, amiken Marci többnyire megállta a helyét. Javaslom is minden nőnek, hogy nézze meg, mi van a retik
üljében.
Vasárnap ünnepeltük többek között Sipi, anyu és Benedek szülinapját is, akik együtt éppen 126 évesek lettek, ami hárommal osztva nem is olyan vészes. Megszületett Hófehérke, anyuék új netbookja, a kaja szuper volt, és Bendő megkapta első motorját Gábor-nagybátyjáéktól. Csak Dorka hiányzott nagyon.
A következő hét az esküvőre való lázas készülődés jegyében telt. Vőfélytársammal, Bencével és kedves feleségével próbáltuk kiötölni, mi is lenne a legjobb Marciéknak a nagy napon. Közben megettem sok pirított magot. Párhuzamosan készült a berzsenyis nászajándék: Ági briliáns ötlete nyomán egy valódi Mestermunka, Marci-Zsófi esküvői kiadásban, a közös képeinkkel. Ebben az egyik legizgalmasabb az volt, hogy elő kellett keríteni azt a betűtípust, amivel anno jóatyám elkészítette a maga változatát számunkra a nővéremmel. Komoly munkával beüzemeltük apu 10-15 éves, korábbi vinyóit, amik porosan ugyan, de nagy gonddal őrizve álltak a sarokban, és memóriájuk (mind a párszáz megabyte) kitűnően működött. Csodák csodájára meg is találtuk az 1993-ban készített Corel Draw fájlokat, csakhogy kiderült, ezeket csak a Corel Draw 10-esnél régebbi verziói tudják megnyitni – amelyeket 10 éve kivontak a forgalomból! Hiába kerestük, nem találtuk sehol ezeket a régi programokat, és sajnos az ősi gépek operációs rendszereit már nem tudtuk életre kelteni, mert az új gép nem tudott elindulni róla, a régihez viszont nem volt megfelelő (nem USB és nem kis kör) csatlakozójú billentyűzet! A megoldás az lett, hogy a szkennelések miatt rendelkeztem az adott betűtípusról jpg-képpel, és az interneten találtam egy zseniális
font-felismerő honlapot, mindenkinek csak javasolni tudom. A honlap felismerte, és elárulta, hogy a keresett betűtípus a Hobo. Ezután már gyerekjáték volt az amúgy fizetős fontot torrenttel lelopni, és elkészülhetett az ajándék.
Azért az esküvő mellett egyéb dolgok is belefértek szerencsére. Eljutottam például a legtöbb edzésre, meccsre, hogy kellően fájdítsam a szívem, amiért Londonban vagyok, és azokból kimaradok. Elmentünk a Szomorú Parkba is megünnepelni a szülinapom. De nagyon jól éreztem magam mindig, amikor éppen nem voltam nagyon rosszul. Viszont ott volt a Rita, a Panni, no meg ÁgiésVera (!), és nagyon hálás vagyok. Ja, és időközben felvettek az ELTE doktori iskolájába levelező PhD-hallgatónak. Azóta egy levelet se írtak. Na, talán majd, ha ezt megkapják. Gyorsan eltelt a hét, nőtt az izgalom, mentünk székszoknyát kötözni, eljött az ítéletidő, és végre megérkezett Dorka.
A hazaút. Hát, azt nem annyira köszönöm a drága Malévnek, sem az időjárásnak, akik megmutatták nekem, hogy eddigi repülési tapasztalatom kutya füle. Kint tök sötét, bent zöld emberek, és amikor nem támasztottam ki a két kezemmel, akkor nagyon rosszul voltam, igazából akkor is, amikor kitámasztottam. Viszont azon, hogy lezuhanunk-e, nem sok erőm maradt gondolkodni. Végül leszálltunk, és ekkor kiderült mennyire okosan tettem, hogy egy szemeteszacskót húztam az ajándéktáskára, amit Lundból vittem haza, mert mindenki másnak átázott a csomagja, akkora volt az eső.
Másnap, szombaton volt a Marciék esküvője, ami miatt Bence már egy héttel előttem hazarepült, és szervezte a legénybúcsúval együtt, a másik Bencével közösen. Szerintem nagyon jól sikerült, nekem legjobban az tetszett, amikor a násznép elé penderült a két Bence, egyikük fekete-fehér szmokingban, másikuk fehér-fekete szmokingban, majd egymással pör
ölve, versben invitálták a vendégeket a lagziba. A nap egyébként egy bensőséges erdei előesküvővel kezdődött, amikorra az eső is elállt, és minden úgy sikerült, ahogy az ifjú pár eltervezte (legalábbis nekem ez volt az érzésem). Nekem a torta-behozatalkor migrénem tört ki, és egy kis időt az asztal alatt töltöttem Gergő tanácsára, és Tatyi támogatásával, aki elképesztő elszántsággal kerített nekem Algopyrint, nagyon hálás is vagyok nekik. Gergő egyébként fantasztikusan nyomta végig az estét, minden számot ő énekelt, és még a menyasszonytáncnál sem pihent.
Az esküvő tényleg jó volt. Nem mondom, hogy hibátlan, mert Bencével (na, ez a csel) úgy éreztük, néha lehettünk volna ügyesebbek is, de ez lehet, hogy csak álszerénység. Nagyon megható volt az erdei esküvő, és csodálatos a fasírt. Nem estem el a templomban a lépcsőn, mikor a szentleck
ét mentem olvasni. Egyébként nagyon megindító és felkavaró volt tanúnak lenni: tényleg úgy érzem, hogy felelősséget vállaltam Marciért, a házasságukért. Remélem, megállom majd a helyem. És ők is! Nagyon jó érzés volt látni, hogy mennyire jófej és segítőkész az a rengeteg ember, aki részt vett ezen az epikus esküvőn. Például a család nagyon jó verseket írt a vacsora alatt. A kaja is jó volt, bár nem sokat ettem, és nagyon rendesek voltak a pincérek.
A kilátás pedig…Dorkával sajnos éppen úgy voltunk, mint E.T. és Elliot, mikor a kapocs megszakad közöttük: míg neki migrénje volt, szegénynek, én nagyon pörögtem, mert szervírozni kellett a tortákat. Ehhez valamiért azt találtuk ki, hogy nálam legyen egy kamu-torta, amit „véletlenül” ráborítok valakire, és akkor Marci anyukája előáll egy pót-tortával. Végül úgy éreztük, hogy sem nem biztonságos, sem nem diszkrét megoldás az, ha szegény Gyu bát betekerjük folpakkal, ezért el kellett vetnünk azt, hogy összekenek egy másik embert. Ugyanakkor az mégiscsak elég karcsú, hogy jövök, és egyáltalán nem feltűnően elbotlom, és eldobom a tortát, vagy ilyesmi. De a pót-torta forgatókönyve már készen volt, és vészesen közeledett a tortavágás pillanata. Ekkor jött a zseniális Tatyi, akire mindig lehet számítani. Megbeszéltük, hogy mikor viszem be a tortát, és mellé érek, akkor ő kezdjen el hadonászni (ebben nem lesz semmi feltűnő), és kenje a képembe a tortát. Eljött a pillanat, körben állt a násznép, középen az ifjú pár, sorra érkeztek a torták, gyönyörű versekkel kísérve, elindultam én is az utolsó tortával, lassan közelítettem Tatyi felé, a szívverésem felgyorsult, a többiek az előre megbeszéltek alapján elkezdtek engem keresni, szólongatni (hol késik megint?), én közben halálos ritmusérzékkel Tatyi mellé értem, aki a tervnek megfelelően lelkesen segített a többieknek megmutatni, hol is vagyok, … és akkor kihagyott a szívem. Tatyi bal kezét felém mozdította, de csak egy egész kicsit. Alig pár centit. De nem lehet tévedés: kiabált a többieknek, és a kezét jól láthatóan felemelte, majd visszaengedte. Ennyi? Ezzel akarta belém nyomni a tortát? Most mit kéne tennem? Fogjam meg két kézzel, és egészen véletlenül toljam bele a pofámba ezt a tál tejszínhabot? Jaj, de kínos. Pedig milyen Paff! Pont egy fél másodperc telt el azóta, hogy Tatyi mellé értem, és egyszerre a semmiből, mintha villámütésre – olyan erővel csapta a tortát az arcomba, hogy majdnem elestem. Tökéletesen kivitelezett bal fonák volt. A lélegzetemet is leveszítettem. És, bár nem nagy
on láttam vagy hallottam semmit, úgy éreztem, a be nem avatott nézők is így vannak ezzel egy pillanatra. Nagy móka volt. Bármikor újra megcsinálnám.
Végül valamikor négy után a szervezőség lelőtte a zenét a még mindig táncoló, nagyobb társaság nagy bánatára. De, hogy a buli meddig folytatódott még az előtérben, azt megmondani nem tudom, mert engem druszám és kollégám gálánsan hazafuvarozott.
Vasárnap családi programok voltak, felköszöntöttük Andrást, a már említett táskával, ami egy olyan hátizsák, melybe gyereket lehet ültetni. Remélem, visszük majd a gyerekeket benne kirándulni mi is. Nagyon örültem, hogy Lujza jól fogadott, mert ez az egyik legnehezebb abban, hogy itt vagyunk kint, hogy nem látjuk a minigyerekeket, és nem tudunk segíteni, elvinni őket valahova, ilyenek. De abban reménykedem, hogy ez az időszak eddig úgyis olyan anyás volt, és most meg már nemsokára otthon leszünk, és haverkodunk velük sokat. Visszatérve Lujzára, mikor mentünk fel a lépcsőn, kijött elém a folyosóra, hogy lássa, ki érkezett, majd lassan visszatolatott, és belekapaszkodott a Bencébe (vele találkozott az előző héten), és csak szép lassan közeledett felém, a végén már szívesen ült az ölembe, és barátkozott. A szülinapi ajándékának pedig láthatólag örült, főleg a csomagolópapírjának.
Hétfőn volt a PIC party Aligán. Szuperfinom bográcsgulyás volt, a vége felé nem sok lével. Annyira nagyon jó volt látni a nővéreket, egyből kedvem lett visszamenni dolgozni. Persze mindig az jut eszembe, hogy miért is nem lehet rendesen megfizetni őket, pénzt szerezni valahonnan, meg ilyenek. Mindenesetre megtettem néhány lépést annak érdekében, hogy legyen PIC honlap és rendes fényképek az osztályon dolgozókról. Hátha legalább ez sikerül.
Istvánkánál is voltunk a füredi szívkórházban, az egyedi lakosztályában. Hát, nem piskóta ez a történet, mára már a pacemaker is megvan, így szülinapi ajándékba. Rohadt dolog ez.
Szerdán találkoztam végre Bendővel, akihez most legjobban a Benedek illik. Megnéztem régebbi fotókat, és igen, azokon olyan Bendős, meg Töpis, de már most olyan “nagy” lett
. És nagyon bölcsnek tűnik. Megadással tűri, hogy kicsit még mindig nehéz a feje, és ezért el-elveszti az egyensúlyát, nagyon érdeklődő és nyugodt. Persze lehet, hogy erről a szülei máshogy vélekednek, és csak nekem nem hisztizett egyszer sem. A szülinapi ajándékból neki is a papír tetszett legjobban, és a pulcsi meg még talán jövőre is jó lesz neki.
A kis rokonaimról jut eszembe, hogy legyen bármilyen kispolgári, ez a gyerek-dolog nagyon tetszik nekem. Voltunk Wenkénél is meglátogatni Artúrt, aki mindjárt megszületik. És ha ehhez hozzáteszem azt, hogy ezen kívül még micsoda jövevények vannak úton… Félek, a szerelem elkerülhetetlenül lecsap áldozataira.
Az esküvő utáni héten aztán dolgoztunk kicsit, összefutottunk kedves ismerősökkel, például sor került egy igazi Zerge-találkozóra. A Zerge őrsről annyit kell tudni, hogy a 431. Számú Huenergardt Frigyes János cserkészcsapat történetének egyik legszebb ékköve, igaz kissé csiszolatlan, formára pedig egészen gömb alakú. Nagyon szép évei voltak az életemnek, mikor az őrs és a csapat még aktív volt. És láss csodát, a legszűkebb társaságból az elmúlt években mindenki megházasodott! Csak ért valamit András nevelése. És nagyon örülök, hogy Dorka is ott volt. A cserkész dzsemborival kissé kontrasztban állva kivágtunk még egy huszáros sörözést is. Mindenkitől elnézést kérek, aki nem tudott megvárni, amiért két és fél órát késtem.
Pénteken lem
entünk Aligára. Minden várakozást felülmúló hétvége volt. Társasozás, sörözgetés, beszélgetés, STRANDRÖPI és BALATON-ban fürdés. Édesanyám fantasztikus bablevese, túrógombóca, és majonézes krumplisalátája mindenkit elvarázsolt, én egy béna kis lecsóval próbálkoztam, Bence meg nagyon finom lengyeltojást készített az anyukája receptjéből. És még a Julcsi is ott volt! Meg Nudli.:)
Engem is lenyűgöz, hogy Aliga milyen varázslatos hely. Százféle különböző atmoszféra belefér, és bármilyen társaság mindig megtalálja a neki valót. Nagyon boldog vagyok, hogy ott házasodtunk össze.
Visszajövet előtt még egyszer találkoztunk Benedekkel, és Artúrékhoz is be tudtunk ugrani, már nemsokára megszületik, anyukája egészen gyönyörű a gömbölyű pocakjával.
És indultunk vissza ezúttal Wizzairrel és viharmentesen...
t különben. Nem volt malac, minden nap csak délután mentem be, este programok voltak, voltunk a Globe Színházban, és Massive Attack koncerten. Még a hétvégén sem dolgoztam. Újra nekiveselkedtünk, és futottunk
, Bencét elkísértem focizni a Bettersea Parkba, ami hatalmas, nagyon szép, és rengeteg ember sportol ott, én futottam a meccs első felében. Aztán a kisgyerekeket néztem, ahogy fociedzésen vettek részt. Bencével megállapítottuk, hogy itt mennyire hozzátartozik a sport az emberek életéhez, és mivel jó sok park van, nem is zsúfoltak.
