A mai munkába menetel

Most már eljött az ideje egy biciklis posztnak. Nagyon vicces Londonban biciklizni. Lehet, hogy mindenhol, de én most itt biciklizem. Ma többször is nevetgéltem magamban - főleg magamon.

Először is, még mindig nem tudom megjegyezni az útvonalat egész pontosan. De legalább most már rájövök, ha eltévedtem, és nem cipelem magammal a térképet, igaz emiatt mindig visszamegyek arra a pontra, ami még a kis kartonlapocskámra fel van írva, és nézem, hogy, ja itt jobbra kellett volna menni, nem balra. Érdekes módon leginkább 180 fokkal szoktam elrontani, ez elég ijesztő, amikor egyszercsak rájössz, hogy arra mész, amerről jöttél. De nem adom fel, megfordulok, és nézem, hogy van-e még valaki, aki látván a mozdulatokat - fejforgatás körbe, szemhunyorgatás az utcatáblát olvasva, papír elővevése, majd homlokegyenest másik irányba való továbbbiciklizés - nevet velem együtt.

Ma reggel azzal kezdődött, hogy minden sarkon megkérdeztem magamtól, ne vegyem-e mégis fel a kesztyűmet, tekintve, hogy lefagy a kezem. Általában azt válaszoltam magamnak, hogy úgyis mindjárt kimelegedem, úgyhogy ezért nem állok meg. Aztán, mikor kimelegedtem, és még mindig fázott a kezem, akkor megláttam egy frankón biciklis embert (mármint az öltözetét, és kerékpárját tekintve), akin a ruhájához illő teljesen téli kesztyű volt, így jogosnak éreztem, hogy elővegyem az enyémet, azaz drága Sipitől Bence által lopottat, mert az enyémet már megint elvesztettem.

Így kellemesen kapaszkodva tekertem tovább, rendesen, ahogy tanultam kanyarodtam kitett kézzel, mikoris az előttem álló autó valamiért megállt, de hát ugye nekem nem szólt, ha szólt volna, nem rakom ki a kezem, hanem fékezek vele. De megúsztam egy icipici ütközéssel, és nem hiszem, hogy a sofőr észrevette.
Az egész kicsi eltévedést ami ezután következett, szépen korrigáltam, aztán belehúztam, hogy egy órán belülre szorítsam a munkába érés idejét. Na ekkor jött a nevetéssel legyőzött elkeseredés, ugyanis egy őszhajú néni lenyomott a következő kereszteződésnél.
Különben a lámpás kereszteződések úgy vannak kialakítva, hogy az elején kell felgyűlni biciklivel egymás mellett, és az autóknak a vonal az hátrébb van, nagyon cuki. Gyalogosként elég félelmetes, mikor mész át a már majdnem piroson, és egyszercsak elindul feléd 15-20 biciklis.
Az egyik ilyen lámpánál elgurultam egy autó mellett, csak az tűnt fel, hogy valahogy nem a hátsó ülésen van a gyerekülés, aztán közelebbről rájöttem, hogy azért, mert nincs hátsó ülés, és az öltönyös apuka a mercédesz kabrióval viszi az egyenruhás kislányát az iskolába.

Nemsokára megláttam a BT tornyot, ilyenkor már közel a cél, sőt innentől zöld bicikliút van.
Viszont az meg a bicikliseknek félelmetes, legalábbis nekem. Ugyanis mivel az a kijelölt út összegyűlnek rajta a kerékpárral közlekedők. Előzgetik egymást, pedig igen keskeny, és ezerrel jönnek szembe, ráadásul szünet nélkül, a lámpáknál itt libasor van, és az is előfordul, hogy nem érsz át a zöldön. A sima úton is az a legfélelmetesebb, mikor ilyen beakasztott lábú, igazi biciklista elhúz melletted ezerrel. Különben nem tudom, mennyire éri meg száguldani, mert ma hazafelé biztosan sokkal gyorsabban mentem, és ha 10 perccel előbb értem haza, akkor sokat mondok.
Summa summárum, ha sokat megyek majd biciklivel lehet, hogy inkább azt kéne kívánnom, hogy én biciklizzek egyedül, de persze mint a kerékpározás támogatója, javaslom mindenkinek, közlekedjen bringával. Különben is az Áron barátja által belinkelt cikk szerint Magyarország a legjobb a biciklizés népszerűsítésében, és eredményes is. Nézzétek meg: www.copenhagenize.com/2010/02/hungarian-bike-to-work-campaign.html

FULHAM-JUVENTUS 4-1

Fantasztikus meccs volt. Majd biztos a Bence is ír róla, de most én. Úgy kezdődött, hogy azt hittük, este nyolckor van a meccs. Denis bácsival és Stuarttal mentünk, mert mikor meghalloták, hogy jön a Juve, mindketten könyörögtek a jegyért. Aztán később, mikor belenéztek az odavágó meccsbe, és látták, hogy milyen egyenlőtlen, és a peches hosszabbításban esett góllal ráadásul 3-1-re kikap a Fulham, már nem voltak olyan lelkesek. A szerencse az volt, hogy a Fulham FC nagyon aranyosan mindenkinek küldött emailt, hogy mivel korán van a meccs, ne feledkezzen meg senki a csúcsforgalomról, és induljon el időben. Na ekkor ment a körtelefon, hogy mégsem vacsora, és utána meccs, hanem fordítva.

A metrón meglepően kevés szurker volt, mikor leszálltunk, azonban özönlöttek az emberek. Megtettük szokásos kis sétánkat a parkon keresztül, kezdett beborulni az ég, az emberek azonban bizakodóan mosolyogtak, meneteltek.
A stadionban sokáig azt hittük, hogy sokan hiszik azt, hogy esti kezdés van, de egy perccel a sípszó után, már elüldözték mellőlem a Bencét, ugyanis nem tudtunk egymás mellé jegyet kapni, még az is csoda, hogy egyáltalán sikerült. Így egy sorban, 20 szék messze ültünk. És azon kívül, hogy mindig csak a játékrész végén tudtunk egymás nyakába borulni, nem is volt hiányérzetünk, mert gondolom, a hülye kérdéseim, hogy ez most akkor ki volt, nem hiányoztak a Bencének.

Hát, a második percben, az orrunk előtt rúgta francia ellenségünk az olaszok gólját. Hirtelen nagyon nagy csend lett a Craven Cottege-ban, aztán a fulham drukkerek elkezdték őrülten bíztatni a csapatot, a meccs után meg is jegyezték a játékosok, és az edző is, hogy fergeteges volt a hangulat. Bobby Zamora góljánál első nagy ünneplés, pedig akkor még milyen sokat kellett rúgni, hogy egyáltalán esély legyen, de ment az OOOO, Bobby Zamoooora! Aztán Geráról kiállították Cannavaro-t. Mindenkiben fellángolt a remény. Aztán Zolly, ahogy írni kell a nevét, hogy a béna angolok rendesen ejtsék, egy gyönyörű passzolgatás után még gólt is rúgott, még jó, hogy az elején megmutattuk Denis bácsinak, hogy na, az a 11-es, az a magyar gyerek. Ekkor már nagyon büszkék voltunk, bár én görcsösen kapaszkodtam a harmónika-ütögetőbe, amit minden székre tettek az elején, hogy azzal lehessen zajt csapni, és azt kívántam, hogy csak a szünet előtt ne találjon be az ellenfél, légy szi, hadd legyen mindenki boldog, és felszabadult arra a kis időre legalább. (elég kishitű vagyok)

Második félidőnek szinte rögtön az elején történt az, hogy csodálkozva néztek egymásra az emberek, rám is a mellettem lévők-mindenki nagyon barátságos kezdett lenni a körülötte izguló-szurkoló társaival, egész különleges burok alakult ki a stadion körül- hogy mégis mit keres ez a kis girnyó Gera a labdával a tizenegyes pont körül. Hát egy ideig gondolkoztam, hogy becsukjam-e a szemem, de aztan arra gondoltam, nem leszek olyan genya, és megérte, mert akkora gólt rúgott a “Hungarian midfielder”, hogy az emberek felugráltak, persze állásból, hiszen mindenki állt már, és másodszor csendült fel a GIIIIRRAAA, GIIIRA, GIIIIRA. Hogy az E-vel mi bajuk? (Itt szeretném megjegyezni, hogy azért le a kalappal Gera Zoli előtt, azt hiszem, most ő a legsikeresebb magyar játékos)

Ekkor már mindenki nagyon örült, és egyre másra voltak is Fulham helyzetek, senki nem lankadt, szerintem azt gondolták, amit én, hogy ha abbahagyjuk az eddigi felugrálós, fárasztó szurkolást, akkor vége lesz ennek a csodának, és ha a játékosok is hajtanak, mi sem pihenhetünk. Viccen kívül rettentően elfáradtunk, és ennél a gólnál már a hidegvérű, angol Stuart is őrjöngött. Hát még drága máltai Denis bácsi (aki pedig kicsit az olaszok miatt is jött, de azt eddigre már elfelejtette), aki nagyon várta, hogy a Dempsey játszani fog, és csalódott is volt az elején, de nem sokáig kellett már várnia, jött Clint, Gera helyett, akit állva tapsolva búcsúztatott a közönség. Dempsey pedig beemelte a labdát elegánsan a jobb felső sarokba (ha az a bal, akkor szóljatok, nekem a jobb kezemnél volt). Na ekkor már az előttem ülő hapsi meg a fia megragadták a kezemet, a mellettem lévő aktatáskás meg pacsit adott. Ez már a 82. percben volt, és szerencsére Bobby Zamora nagyon rendesen úgy döntött, hogy nem fogja engedni, hogy a másik fekete-fehér csapat, akik itt aranyban játszottak, véletlenül a Fulham kapuja közelébe kerüljön, és hosszú pecekig tartotta a labdát az egyik oldalvonalnál. Ki is állítottak ekkor még egy embert, szóval ügyesen ment az időhúzás, és nem is kellett szívrohamot kapni, hogy most mi lesz a végén. Az lett, hogy az emberek mosolyogtak mint a vadalma, ölelgették egymást, és nagyon sokáig ott maradtak magukhoz képest a stadionban, és tapsolták a játékosokat, akik körbe futottak. Mindenki boldog volt. Mire nem képes ez a foci nevű játék!

Végül egy nagyon jó olasz étteremben vacsoráztunk, nagyon finomat. És megbeszéltük, hogy ezért önmagában is érdemes volt idejönnünk.

Ui.: Azért merészeltem focis bejegyzést írni, mert az eddigi tapasztalataim alapján mélyentisztelt kukacos fociimádó barátaink közül egyedül Balu olvassa a blogot, és ő megbocsát, hogy ilyesmire vetemedtem.

Törődés

Már megint az az érzésem, hogy itt nem törődnek az emberek egymással, csak amikor érdekükben áll. De lehet, hogy otthon is ezt érezném, mivel itt nem a barátaimmal vagyok körülvéve, és otthon meg mástól nem is várnám el. Vagy mert a világ ezzel a felgyorsulásával, meg kis családokban való éléssel, meg individualizálódásával mindenhol errefelé tart. Nem tudom.
A múltkor beszélgettem egy német dokival, és hosszan nevetgélt azon, hogy a How are you?-val szemben kifogásaim vannak, és milyen naiv vagyok, hogy erre néha válaszolok is, illetve, hogy a How was your weekend?-et már komolyan veszem. Azon is kesergett, hogy itt Sir-nek szólítják, nem pedig tanárúrnak, vagy a keresztnevén.
Aztán a tegnapelőtti éjszakámon mindenki kiabált, és kötözködött, senki nem akart dolgozni. Azért a teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy két, azaz kettő ember, azért odajött hozzám azzal, hogy szerintük mindent jól csináltam, és ne figyeljek ezekre a hülyékre. De azért hihetetlen az az agresszió amivel saját magukat védik, nehogy többet dolgozzanak, mint kéne. Komolyan mondom, persze nagyon nem jó, hogy otthon meg mindenki túl van terhelve, de az itteniek közül mindenki belehalna, ha csak egy hetet is le kéne dolgoznia otthon. Ez az, amit nem is tudok feldolgozni, hogy inkább visszautasítanak egy gyereket, akit megmenthetnének, mert nincs elég staff éppen abban a műszakban. Mondjuk a UCLH-ben nem, ott a csillárra rakják. :) De ott meg a káosz uralkodik. Szóval nem tudom, mi a jobb.
Itt kiegyensúlyozottak az emberek, de hiányzik a szivük, és hiába csináltunk végig egy-egy jó shiftet, nem barátkoznak, elfelejtik, és ha arról van szó, hogy rosszul döntöttem, és nekik emiatt több dolguk van, akkor végem van. Mint ahogy tök mindegy hogy van a gyerek, nem csinálnak semmit gyorsabban, és ha szünetük van, akkor elmennek a szünetükre, várjon addig mindenki. Asszem talán ezzel lehetne jellemezni az önzést, amit kifogásolok. Nem adják a lelküket a dologhoz. Protokollok szerint küldenek képeslapot a szülőknek, de nem gyújtanak gyertyát otthon.
Most volt egy búcsúztató a James nevű konzultánsnak, aki sok éve itt dolgozott, és most elment családilag Skóciába. Kapott tőlünk egy bort, egy könyvet, és az Anikó hímzett neki egy gyönyörű könyvjelzőt, a nevének kezdőbetűivel. Nagyon-nagyon meghatódott tőle, senki mástól még csak hasonlót sem kapott. Persze írtak neki egy üdvözlő lapot, azt imádják.
Számotvetettem azzal is, hogy milyen a barátszerző frekvenciám itt. Arra jutottam, hogy talán 1/2 év, hiszen egyedül Neha az, akivel szoktunk levelezni, illetve persze még az olasz csaj, aki itt volt, de őt nem szamítom, mert olasz. Az Ildikó mondta a minap, hogy örül, hogy én sem szereztem itt kint barátokat, mert akkor lehet, hogy nem ő romlott el, mióta kint van, hanem ez itt ilyen, és kész. Persze a magyar barátokról itt nem beszélek, nehogy nekem megsértődjetek! Na mindegy, abbahagyom a morgást.
Azért jófejek is tudnak lenni. Az egészen vicces volt, hogy a kurzuson a héten a vezetők között ott volt Giles, aki a UCL-ből való, ő is benne van a Nikki kutatócsoportjában, illetve a többi instruktor pedig Hammersmith-es konzultáns volt, az elején a bemutatkozáskor automatikusan azt mondtam, hogy a Hammersmithből való vagyok, és ezt mindkét oldal megjegyezte magának, illetve később nekem, Giles szemrehányóan, Jenny nevű konzultáns meg megdicsérve. Viccesek, mondom.

Életjel

Jelentem rengeteget dolgozom, ezért nem írok. Többen mondták, hogy ez így nincs jól. De már nagyon szorít az idő. Mármint az az idő, amit még itteni tapasztalat szerzéssel kell eltöltenem. Ráadásul úgy néz ki, áprilistól nem is lesz rám szükség a kórházban annyira, lesz majd idő pihenni akkor, meg a tudományra is lesz még idő, remélem. Bár most abban is ügyeskedtem, rektori pályázat, és egy cikkírás, amit most adtam le a supervisoromnak, Nikkinek. Ő különben október óta teljesen elhanyagol, millió dolga van, soha nem ér rá. De most majd igyekszem kinyerni belőle, amit még lehet (cikkek, előadások, hosszú távú együttműködés, hogy majd később is segítsen a nevével).

A múlt héten voltam két kurzuson, ezen a héten pedig a kötelező újszülött újraélesztéses vizsgát kellett letenni egy egy napos kurzus keretében. Ahol összebarátkoztam a testvérkórházunkból érkezett két szülésznővel, nagyon cukik voltak, és a végén elmentünk a lokál pubba, akik már jártak nálunk, azoknak írom, a Pavilionba. Pedig a szülésznők angolok voltak, meg is lepődtem, hogy ennyire nyitottak. Azt mondták, azért szeretnek itt élni, mert annyiféle emberrel találkoznak, és mindig tanulnak meg látnak-tapasztalnak valami újat. Gondolom, magyar emberrel még nem söröztek. (igaz, kólát ittunk)
Nagyon fáradt voltam mire hazaértem, és rájöttem, hogy azért, mert a kurzuson a szünetekben a többi ember pihent, nekem meg kétszer annyira kellett koncentrálnom, hogy megértsem, amit a hangzavarban mondanak, mint a kurzus közben, amikor magyaráznak, orvosi nyelven plusz tök csönd van.

A Bence éppen nézi a Juventus-Fulham meccset, remélem, a Fulham ügyeskedik, mert van jegyünk a visszavágóra, még Denis bácsi (a Hammersmith kórház, ami mellett lakunk legfőbb konzultánsa) is jön velünk, és Stuart is. Bence hősiesen ült a gép előtt korán reggel, mikor megnyitották a jegyvevést, és még így is alig kapott, nincsenek is egymás mellett. Ajjaj, 8. perc 1-0.

Ma éjjel még dolgozom, aztán ezen a hétvégén nem. Így megyünk reggel a Battersea parkba szombaton biciklivel, Bence ott focizik. Remélem, nem lesz nagyon hideg. Ugyanis mostanában igen hideg lett. Tudom, otthon még hidegebb van, de hiába akarok biciklivel járni dolgozni, lefagy a fülem, kezem.

A programunk nyárig most már körvonalazódik: Andriskáék jönnek húsvétkor, utána Ralfék, aztán Bence megy haza, amikor visszajön, megyünk Vancouverbe, konferenciára, meg kirándulni, májusban Oczyék jönnek, végül a két kishúgom. Aztán már megyünk is haza a Check the gate fesztivál végén.
Erről jut eszembe, hogy voltam ma a HCC-ben (Hungarian Cultural Centre), és találtam pécsi programfüzetet. Nagyon tetszik. És aki esetleg tervezi, hogy megy vagy arra jár, ajánlom Ennio Marchetto estjét. Ő az, akinek egyszer én voltam a szittere a Szigeten, és nagyon jót ad elő, április 26-án lesz.


A legfontosabb hír azonban, hogy megszületett Arányi Kornélka. Akit innen is nagyon puszilunk. Képeket is láttunk, már otthon van, és szuper rendes gyerek, hogy nem hagyott engem izgulni, és időben megszületett.

Végül pedig, nagyon jó volt otthon, van is róla pár kép. Már 2-1.