A mai munkába menetel

Most már eljött az ideje egy biciklis posztnak. Nagyon vicces Londonban biciklizni. Lehet, hogy mindenhol, de én most itt biciklizem. Ma többször is nevetgéltem magamban - főleg magamon.

Először is, még mindig nem tudom megjegyezni az útvonalat egész pontosan. De legalább most már rájövök, ha eltévedtem, és nem cipelem magammal a térképet, igaz emiatt mindig visszamegyek arra a pontra, ami még a kis kartonlapocskámra fel van írva, és nézem, hogy, ja itt jobbra kellett volna menni, nem balra. Érdekes módon leginkább 180 fokkal szoktam elrontani, ez elég ijesztő, amikor egyszercsak rájössz, hogy arra mész, amerről jöttél. De nem adom fel, megfordulok, és nézem, hogy van-e még valaki, aki látván a mozdulatokat - fejforgatás körbe, szemhunyorgatás az utcatáblát olvasva, papír elővevése, majd homlokegyenest másik irányba való továbbbiciklizés - nevet velem együtt.

Ma reggel azzal kezdődött, hogy minden sarkon megkérdeztem magamtól, ne vegyem-e mégis fel a kesztyűmet, tekintve, hogy lefagy a kezem. Általában azt válaszoltam magamnak, hogy úgyis mindjárt kimelegedem, úgyhogy ezért nem állok meg. Aztán, mikor kimelegedtem, és még mindig fázott a kezem, akkor megláttam egy frankón biciklis embert (mármint az öltözetét, és kerékpárját tekintve), akin a ruhájához illő teljesen téli kesztyű volt, így jogosnak éreztem, hogy elővegyem az enyémet, azaz drága Sipitől Bence által lopottat, mert az enyémet már megint elvesztettem.

Így kellemesen kapaszkodva tekertem tovább, rendesen, ahogy tanultam kanyarodtam kitett kézzel, mikoris az előttem álló autó valamiért megállt, de hát ugye nekem nem szólt, ha szólt volna, nem rakom ki a kezem, hanem fékezek vele. De megúsztam egy icipici ütközéssel, és nem hiszem, hogy a sofőr észrevette.
Az egész kicsi eltévedést ami ezután következett, szépen korrigáltam, aztán belehúztam, hogy egy órán belülre szorítsam a munkába érés idejét. Na ekkor jött a nevetéssel legyőzött elkeseredés, ugyanis egy őszhajú néni lenyomott a következő kereszteződésnél.
Különben a lámpás kereszteződések úgy vannak kialakítva, hogy az elején kell felgyűlni biciklivel egymás mellett, és az autóknak a vonal az hátrébb van, nagyon cuki. Gyalogosként elég félelmetes, mikor mész át a már majdnem piroson, és egyszercsak elindul feléd 15-20 biciklis.
Az egyik ilyen lámpánál elgurultam egy autó mellett, csak az tűnt fel, hogy valahogy nem a hátsó ülésen van a gyerekülés, aztán közelebbről rájöttem, hogy azért, mert nincs hátsó ülés, és az öltönyös apuka a mercédesz kabrióval viszi az egyenruhás kislányát az iskolába.

Nemsokára megláttam a BT tornyot, ilyenkor már közel a cél, sőt innentől zöld bicikliút van.
Viszont az meg a bicikliseknek félelmetes, legalábbis nekem. Ugyanis mivel az a kijelölt út összegyűlnek rajta a kerékpárral közlekedők. Előzgetik egymást, pedig igen keskeny, és ezerrel jönnek szembe, ráadásul szünet nélkül, a lámpáknál itt libasor van, és az is előfordul, hogy nem érsz át a zöldön. A sima úton is az a legfélelmetesebb, mikor ilyen beakasztott lábú, igazi biciklista elhúz melletted ezerrel. Különben nem tudom, mennyire éri meg száguldani, mert ma hazafelé biztosan sokkal gyorsabban mentem, és ha 10 perccel előbb értem haza, akkor sokat mondok.
Summa summárum, ha sokat megyek majd biciklivel lehet, hogy inkább azt kéne kívánnom, hogy én biciklizzek egyedül, de persze mint a kerékpározás támogatója, javaslom mindenkinek, közlekedjen bringával. Különben is az Áron barátja által belinkelt cikk szerint Magyarország a legjobb a biciklizés népszerűsítésében, és eredményes is. Nézzétek meg: www.copenhagenize.com/2010/02/hungarian-bike-to-work-campaign.html