Már megint az az érzésem, hogy itt nem törődnek az emberek egymással, csak amikor érdekükben áll. De lehet, hogy otthon is ezt érezném, mivel itt nem a barátaimmal vagyok körülvéve, és otthon meg mástól nem is várnám el. Vagy mert a világ ezzel a felgyorsulásával, meg kis családokban való éléssel, meg individualizálódásával mindenhol errefelé tart. Nem tudom.
A múltkor beszélgettem egy német dokival, és hosszan nevetgélt azon, hogy a How are you?-val szemben kifogásaim vannak, és milyen naiv vagyok, hogy erre néha válaszolok is, illetve, hogy a How was your weekend?-et már komolyan veszem. Azon is kesergett, hogy itt Sir-nek szólítják, nem pedig tanárúrnak, vagy a keresztnevén.
Aztán a tegnapelőtti éjszakámon mindenki kiabált, és kötözködött, senki nem akart dolgozni. Azért a teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy két, azaz kettő ember, azért odajött hozzám azzal, hogy szerintük mindent jól csináltam, és ne figyeljek ezekre a hülyékre. De azért hihetetlen az az agresszió amivel saját magukat védik, nehogy többet dolgozzanak, mint kéne. Komolyan mondom, persze nagyon nem jó, hogy otthon meg mindenki túl van terhelve, de az itteniek közül mindenki belehalna, ha csak egy hetet is le kéne dolgoznia otthon. Ez az, amit nem is tudok feldolgozni, hogy inkább visszautasítanak egy gyereket, akit megmenthetnének, mert nincs elég staff éppen abban a műszakban. Mondjuk a UCLH-ben nem, ott a csillárra rakják. :) De ott meg a káosz uralkodik. Szóval nem tudom, mi a jobb.
Itt kiegyensúlyozottak az emberek, de hiányzik a szivük, és hiába csináltunk végig egy-egy jó shiftet, nem barátkoznak, elfelejtik, és ha arról van szó, hogy rosszul döntöttem, és nekik emiatt több dolguk van, akkor végem van. Mint ahogy tök mindegy hogy van a gyerek, nem csinálnak semmit gyorsabban, és ha szünetük van, akkor elmennek a szünetükre, várjon addig mindenki. Asszem talán ezzel lehetne jellemezni az önzést, amit kifogásolok. Nem adják a lelküket a dologhoz. Protokollok szerint küldenek képeslapot a szülőknek, de nem gyújtanak gyertyát otthon.
Most volt egy búcsúztató a James nevű konzultánsnak, aki sok éve itt dolgozott, és most elment családilag Skóciába. Kapott tőlünk egy bort, egy könyvet, és az Anikó hímzett neki egy gyönyörű könyvjelzőt, a nevének kezdőbetűivel. Nagyon-nagyon meghatódott tőle, senki mástól még csak hasonlót sem kapott. Persze írtak neki egy üdvözlő lapot, azt imádják.
Számotvetettem azzal is, hogy milyen a barátszerző frekvenciám itt. Arra jutottam, hogy talán 1/2 év, hiszen egyedül Neha az, akivel szoktunk levelezni, illetve persze még az olasz csaj, aki itt volt, de őt nem szamítom, mert olasz. Az Ildikó mondta a minap, hogy örül, hogy én sem szereztem itt kint barátokat, mert akkor lehet, hogy nem ő romlott el, mióta kint van, hanem ez itt ilyen, és kész. Persze a magyar barátokról itt nem beszélek, nehogy nekem megsértődjetek! Na mindegy, abbahagyom a morgást.
Azért jófejek is tudnak lenni. Az egészen vicces volt, hogy a kurzuson a héten a vezetők között ott volt Giles, aki a UCL-ből való, ő is benne van a Nikki kutatócsoportjában, illetve a többi instruktor pedig Hammersmith-es konzultáns volt, az elején a bemutatkozáskor automatikusan azt mondtam, hogy a Hammersmithből való vagyok, és ezt mindkét oldal megjegyezte magának, illetve később nekem, Giles szemrehányóan, Jenny nevű konzultáns meg megdicsérve. Viccesek, mondom.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Döbbenetes, amit írsz, szinte elképzelhetetlen...nem is értem, hogy bírod, barátok nélkül odakint! De ha az angolok nem tudnak barátkozni, hogy tudnak párkapcsolatban élni? Az is ilyen önző és távolságtartó odakint?
VálaszTörlésSzomszédnő voltam, csak új néven :)
A szuk csalad azert jol elvan, szerintem, egymassal azert foglalkoznak, bar tudod, itt mekkora a au pair/nanny kereslet, csomo embernek bentlakos bebiszittere van. Es hat senki nem marad otthon fel evnel tovabb a gyerekevel altalaban. Itt az angolokrol van szo.
VálaszTörlés