Család

A hétvégén újabb látogatóink érkeztek: a Töpiszülők. Benedek, nagyon rendes vagy, hogy elengedted őket! És a nagymamáknak-nagypapáknak is köszönjük ezt a szép családi négy napot.

Újabban kezdek rájönni, mi jó van a házasságban. Mert az egyik kétségkívül az, hogy valaki van otthon akkor is, ha én nem vagyok. De az is jó, hogy a házastársak egy család. És akkor nem az van, hogy jön a Bencéhez a Luca, hanem az van, hogy jönnek hozzánk a LucaGergőék (meg Spicsekék például), és írjunk a kis Kelen családnak, hogy pusziljuk az Artúrt, meg ilyenek. És ha megyünk családi ebédre, akkor nem kell megkérdezni, hogy jössz-e velem a családi ebédünkre, mert az már az ő családi ebédje is. Persze mindenki individuum, csak most erről az oldaláról vizsgálva ez tetszik nekem.

A kis érzelmi kitérő után térjünk rá az eseményekre. A hangulat végig az eget verdeste, jó volt látni a felszabadult Lucát, aki élvezte a felnőtt életet. Sajnos én éjszakáztam elég sokat, első este is, de kiszöktem a kórházból Nóra segítségével, és átadtam a kulcsot meg a vacsorát. Végül nekem többet sikerült aludnom bent, mint nekik itthon, persze főleg azért, mert reggel felébresztettem mindenkit, amikor hazatértem a bányából.

Első napi penzum volt a Portobello Road, Notting Hill, mindenféle parkok. Ágiféle nyomozás eredményeként Bence már magabiztosan mutogatta a Sztárom a párom helyszíneit. Voltunk a Jazz-árusnál is, ahol Freddie képe mellett a twighlightos Edward képe van kitéve. Aztán olaszok által üzemeltetett helyen pizzát ettünk, és kiderült, mi is az igazi caffé macchiato (kis kávé kis tejjel, tejhabbal), és valószínűleg otthon latte macchiato néven caffé lattét adnak, mert előbbi valójában gőzölt tej egy fél espressóval festve. Nagyon szeretem, hogy itt az olaszok nyitnak kajáldákat, és olaszok dolgoznak bennük, és finom. Bendő két ajándékkal is gazdagodott ezen a napon. A másik egy doubledecker.

A Hyde parkban felfedeztük a mindenféle gördologgal guruló emberek sétányát. Nem is lehet ott nem tátott szájjal bámulni: mik vannak, és emberek hogyan tudnak egy keréken közlekedni, meg miért jó egy csapat embernek, hogy egy tanárt követnek sífutólécet utánozó kerekes kis deszkával, bottal? Az egysoros görkorcsolyások szinkronja zenére, az tuti volt. Végül egy csapat liba is átkelt az úton, miután elengedték, és megbámulták a keréken közlekedő csoportokat.

Az Oxford Streeten és főleg a Primark áruházban elképesztően sok ember volt, és még annál is több. A karácsonyi égők már bekapcsolva, és tegnap reggel a karácsonyi hideg is megérkezett. És a Piccadillyn is voltunk, igen, papa. Végül vacsoráztunk egy pubban, aztán én mentem vissza dolgozni, a többiek meg még koncertre (Barabás Lőrinc a HCC 10. születésnapja alkalmából) a Covent Garden-be. A Bence mesélte, hogy a koncert után még eltűnt néhány sör a Sohóból, de nem vészesen sok. Hazafelé pedig 7-es busszal utaztak, ahol - állítólag - elég húzós élményben volt részük: egy család utazott a felső emeleten, két gyerek, a kisebbik fiú, 4-5 éves forma, már nagyon fáradt volt. A szülők vettek nekik valami Tesco-kaját, és vígan fotózták a várost, de a kissrác el-elbóbiskolt, mire az anyja megrángatta néhányszor, hogy keljen már föl, de erre a gyerek elpityeredett, kapott is néhány pofont. Fater oda se bagózott, csak leszálláskor mondta az anyukának, hogy, ha nem jön rendesen az addigra roncs kisfiú, akkor inkább hagyják ott. Végül nem hagyták ott, csak sok szemetet. A felkavaró kalandban Bencét az fogta meg leginkább, ahogy Luca és Gergő csendben egyetértett és együttérzett. Kutya nehéz egy dolog lehet ez a szülősködés, de ha valakik, ők nem fogják így eltréflizni, az biztos.

Vasárnap nagyon rendesen hagytak engem aludni, és aztán jött a meglepetés, Kevin Spacey az Old Vic-ben!!! Az Inherit the Wind nagyon tanulságos darab a Biblia kontra Darwin híres tárgyalásról Amerikában. Eddig nem hallottam róla, hogy ilyen volt, és most lépten-nyomon érzem, milyen aktuális. Hogy én mindig ebbe ütközöm, és ezen morgok, hogy az emberek nem gondolkoznak. Színház után Bence ment a Workshop megnyitójára, engem meg Luca ötlete alapján Thai vendéglőbe vittek. Hétfőn pedig már megint jöttek a malacok, de ebédre kiugorhattam.

Most, hogy így végiggondoltam, rettentő gyorsan eltelt ez a pár nap sajnos. De Benedek biztos nagyon örül, hogy visszakapja szüleit.

Remember, remember the fifth of November - Part 3.

"Remember, remember the fifth of November,
The gunpowder treason and plot.

I know of no reason why the gunpowder treason

Should ever be forgot."

Anglia történelme sötét és véres. És a mai napon különösen bizarr ünnepet ülnek errefelé. Hát illő, hogy ezen a napon beszámoljunk saját különös kalandjainkról.

- - -

A Liverpool-meccs után a lelkesült tömeg lassan elhagyta a stadiont. Szép látvány volt, ahogy kiürült a Craven Cottage, és közben lement a nap. Már sötétben sétáltunk a még sötétebb park mellett sötét tetteinket tervezve, de legsötétebb szegény Robi kedve volt. Viszont a házak előtt kigyúltak a töklámpások, boszorkányok és félhullák jelentek meg, hogy gyerekhangon cheat-or-treateljenek. (Csalni ér?) Ugyanis aznap volt Halloween.

Mi is hivatalosak voltunk egy igazi, jelmezes buliba, de előtte elmentünk vacsorázni, Beáék elvittek minket egy Garfunkel'sbe. Köszönjük ezúton is. Az étteremben aztán felöltöttük jelmezeinket, kifestettük egymást, de ez láthatólag senkit nem zavart. Az egész város tele volt szörnyikékkel és vidáman sétáló fejlövésesekkel.

És akkor itt az idő, hogy némi felvilágosítást nyújtsak azoknak, akik nem ismernek föl, mert azt gondolom, engem sosem árt fölismerni. A lényeg, hogy akinek eddig nem volt hozzá szerencséje, annak nagyon javaslom, hogy kezdje el kézbe venni Alan Moore, angol képregényíró munkásságát. Neki köszönhető például a Watchmen, a Batman: A gyilkos tréfa, és a V for Vendetta is.

Én tehát anarchistának öltöztem, Robi kalóznak, Bea boszorkánynak, fogalmam sincs, ki volt a negyedik, de irtó dögösnek találtam. Csak ne lenne feleségem ilyenkor... A helyszínen, a Candid Caféban nagyon helyes buli volt. Nem voltak sokan, de mindenki jelmezben volt, a végén tartottak jelmezversenyt is, amibe beválogattak, éljenzéssel kellett szavazni, de mikor sorra kerültem senki, de még a Dorkáék se éljeneztek. Állítólag nem értették. Ja, persze.

De a legjobb a két koncert volt. Először David Goo, ami egy fiatal akusztikus rock banda, nagyon izgalmas zenével, utána pedig, nem tévedés: Barabás Lőrinc és londoni együttese szolgáltatta a talpalávalót. Táncoltunk is rendesen Dorkával. Jelmezben különösen vicces. A buliban voltak ismerősök is, de a maszkban nem ismertek meg. Terveztem, hogy elmegyek kirabolni egy bankot, de aztán már nagyon fülledt volt az álarc, úgyhogy hazamentünk.

Robiék aztán hétfő reggel már mentek is. Nagyon jó, hogy itt voltak, sok pontot szereztek. Mindenki csak példát vehet róluk. De kezdődött a hét, Dorka készült az éjszakákra, én készítek elő filmet, dokumentumfilmes workshopot (amiről jövő héten lesz szó, mert akkor lesz), keresek munkát (tudtok? itt.), ilyesmi. Aztán kedden két nagyon jó dologban volt részem, mert elmentem moziba.

Ahogy mentünk a Central line-nal, egyszer csak bemondták, hogy a következő két megállóban nem áll meg a metró, pedig nekem valamelyiknél kellett volna leszállnom. Gyorsan leugrottam hát, és egy hihetetlen tömegben találtam magam. Nagyon durva volt, mert a sok ember összetömörülve próbált kinyomulni az állomásról, de nem tudott, mert az utcán is annyian tolongtak. 25 perc volt, mire kiértünk a metróból! Mégsem pánikhangulat volt, hanem ünnepi. Kiderült, hogy éppen aznap gyújtják meg az Oxford Streeten a híres karácsonyi díszkivilágítást.

Mondtam magamban, hogy ez szuper, de jelenleg moziba igyekszem, úgyhogy mindenki menjen haza, és elkezdtem magam átrágni a tömegen a mozi irányába. Kb. 10 perc után már haladtam is 50 métert - a Sziget Nagyszínpad sehol sincs, gyerekek. Aztán kilyukadtam az Oxford Circus-re, itt volt a legnagyobb felhajtás sajnos, színpad, zene meg minden. Az itteni díszlámpák témája a Disney új filmje, a Karácsonyi ének volt - tényleg, azt mostanában mutatják be, jutott eszembe.

Na, ebben a pillanatban harsant fel a hangszóró, és egy speaker felkonferálta a tőlem 20 méterre lévő színpadra Jim Carrey-t. Utána érkezett Colin Firth és egy régi nagy kedvencem, Bob Hoskins. Hát, ők jöttek fölkapcsolni a lámpát Londonban. Jópofák voltak. A világítás pedig nem rossz, főleg a Regent Streeten. Elértem a mozit is, és ennek nagyon örültem, mert a Katalin Varga szuper film. Innen is sok gratula két (volt) osztálytársamnak, Lilinek és Nórinak.

1605. november 5-én egy csapat katolikus összeesküvő Guy Fawkes vezetésével megpróbálta felrobbantani az angol parlamentet. Nem sikerült. Egy névtelen levél feljelentette őket. Fawkest elkapták, megkínozták, de nem árulta el ismeretlen társait, csak azok nevét ismételte, akiket vele együtt fogtak el. Végül az összeesküvőket a legkegyetlenebb halálra ítélték: akasztás-kibelezés-felnégyelés. Ennek módja, hogy az elítéltet először felakasztják, de mielőtt elveszítené az eszméletét, leveszik a bitóról, ezután felvágják a hasát, és bizonyos szerveket kiszednek (más szerveket levágnak), majd a még éppen életben lévő ember testét négy darabba tépik, és lefejezik. Fawkes már alig tudott járni a kínzások után, ezért az őrök nem álltak szorosan mellette, mikor a bitófán lógott, így le tudott onnan ugrani, és a kötél azonnal megölte.

Az ún. puskapor-összeesküvés leleplezését az angolok azóta minden évben örömtüzekkel, bonfire-rel ünneplik. Ironikus, hogy ugyanakkor nagy tisztelet övezi Guy Fawkest is, a trükkös lázadót, az elnyomás ellen küzdő antihőst. Ezért választja V is őt példaképül, amikor egymaga igyekszik megdönteni egy totalitárius rendszert. Nevével kapcsolatban a legérdekesebb nem Dumbledore főnixmadara, hanem az, hogy abból ered a "guy" szó köznévi jelentése: fickó, csávó, sréc.

Most pedig itt ülök, november 5-e van, a Bonfire Night, és kint ropog a tűzijáték. De kérdezem én, mit ünepelnek ezek, amikor egy teljesen jogtalan kiállítás után fordított a Roma a Fulham ellen?! Sötét és véres ország ez. Remember, remember the fifth of November...

Remember, remember the fifth of November - Part 2.

Hát, Ági drága, az előző meccs érdekes volt, de ez a mostani túltett rajta. Onnan folytatom, ahol a Bence abbahagyta. Vagyis a meccsre menet Notting Hill Gate-nél átadtuk Robinak a szülinapi ajándékát, így már ő is tudta, hová megyünk, és felvehette a Bea és Bence által gondosan bekészített Liverpool-mezt, mely később még szerepel a történetben. Putney Bridge megállótól sétáltunk az addigra szikrázó őszi napsütésben a sok-sok szurkerrel együtt, át az avarral borított parkon a Temze partján. A Fulham-oldalra volt persze jegyünk, és a forgókapunál valami fennakadás történt, gondoltam ugyanaz, mint amit én szoktam produkálni, vagyis, hogy nem tudom a vonalkódot a jegyen rendesen odatartani, hogy kinyíljon a kapu. De aztán odahallgattam, és kiderült, a Robit nem engedik be az ellenfél mezében. Így azt le kellett venni. Health and Safety, meg gondolom, idegborzolás elleni lépés. Mezlevétel után viszont bejutottunk, jó helyünk is volt, igaz az elején összevissza másztunk, mert valaki rossz helyen ült. A Fulham kapuja mögött ültünk, ami a második felidőben a Liverpool kapuja volt, így nagy mázlinkra a négy gólból hármat ebbe rúgtak. Ráadásul az elején a Liverpool játszott nagy fölényben, úgyhogy minden a szemünk előtt zajlott, kivéve Bobby Zamora gólját, amivel a Fulham százszázalékosan használta ki azt az egy helyzetét az első 45 percben. Aztán egy Voronin által lefejelt labda egy védőn megpattanva Torres elé esett, és ő kegyetlenül bevarrta. Nando egyébként elég enerváltan játszott (állítólag sérült), de hihetetlen volt, ahogy egy pillanat alatt kihasználta a helyzetet, igazi predátor.

A második félidő nagy örömmel kezdődött, mert becserélték Gera Zolit (és Nevlandot). És a Liverpool elkezdett nem játszani, a Fulham meg nagyon ügyes volt, Nevland rúgott egy szemtelen sarkazós gólt, amihez Gera fejelte neki vissza a labdát. Aztán történtek az izgalmak, miszerint először tizenegyes-gyanúsan felrúgták Bobbyt, az egész Fulham-tábor állva szidta a bírót igen hosszan, aztán volt még vagy két olyan ítélete a bírónak, amiben a Liverpoolnak kedvezett, szóval a drukkerek a buzdítással, felháborodással, bíróval voltak elfoglalva, amikor hirtelen a bíró felmutatott egy piros lapot a liverpooli Degennek, mert becsúszását nagyon veszélyesnek ítélte meg, később megnézve eléggé az is volt. Majd nem telt el kb. egy perc sem, a Fulham szurkolók még alig integették ki magukat Degent búcsúztatva kárörvendően (bezzeg most nem volt bajuk a bíróval hirtelen), és újabb piros lap Carraghernek (szintén Liverpool). Ennél senki nem gondolta, hogy jogtalan, ugyanis a kapura egy az egyben törő Zamora hátára mászott, és mindkét kezét lefogva rántotta le, még a tizenhatoson kívül. Hát így történt, hogy a kilenc játékos ellen Dempsey is betalált egy gyönyörű passzolgatás után, a Bence már háromszor gondolta, hogy ezt rá kellett volna rúgni. Különben Gerának is volt egy kapura lövése valamikor, de az a kapus kezébe ment. Viszont egyre többen tudják, hogy kicsoda (a mostani programfüzetben vele volt nagy interjú), és az otthoni csúnya történet ellenére eléggé ügyes, hogy egy első osztályú angol csapatban szinte minden meccsen vagy kezd vagy becserélik. Tehát a vége 3-1 lett. Szegény Robi. De a Liverpool mez még egyszer előkerült a táskából, amikor a meccs után aláírattuk a Babel nevű szimpatikus Liverpool-játékossal, akit Torres helyett küldtek be a második félidőben.

És a meccs után ilyen szép kék volt az ég.

Összefoglalás: én is szeretek a Fulhamnek drukkolni!!! Hajrá Fulham! Come on You Whites!
Csütörtökön nagy csata lesz a Roma ellen, akinek van kedve drukkoljon velünk a Fulhamnek.

Visszatérve Londonba, a Nap lement ugyan, de a nap nem ért véget...
Folyt. köv.

Remember, remember the fifth of November - Part 1.

Hadd meséljek pár szót az egyik dologról, amivel mostanában foglalkozom. Még a Check the Gate-en megismerkedtem egy magyar lánnyal, aki itt tanul kint a London College of Communications egyetemen filmgyártást. Most végzős, és más végzős hallgatókkal vizsgafilmet készítenek; a rendező, Dolly Sen 38 éves, ez lesz, azt hiszem, a negyedik filmje. Egy kísérleti dokumentumfilmről van szó, amiben játékfilmes elemek is találhatók, és témája a pszichózis, melynek Dolly is elszenvedője volt néhány évvel ezelőtt. Mondjuk, ha jól értem, a pszichózis nem olyasmi, ami egyszerűen elmúlik. De lehet rajta segíteni, a tüneteit meg lehet szüntetni – és erről szól majd a film. Címe Trapped Birds, némi infót találtok itt: www.idomind.org.uk.

Jelenleg folyik az előkészítés, én a költségvetéssel, finanszírozással, helyszínekkel és a stáb koordinálásával foglalkozom. Időnként szervezek jó kis castingokat az LCC toronyépületének 12. emeletére, pazar kilátással. Jelentkezőket várunk „Démon II.” szerepére. Hívjuk kiemelt statisztának, szövege is van. Az itt nagyon sokat számít: egy szöveges szerepet rengetegen hajlandóak ingyen is vállalni a (fél)amatőr színészek, hiszen mindenki reménykedik a kiugrásban. Remélem, összejön nekik, mi ezen dolgozunk.

Apropó, az elmúlt hétvégén kiugrott hozzánk Bea és Robika, kedvenc meteorológusaink. Igyekeztünk sűrű kultúrprogramot összeállítani annál is inkább, hogy vasárnap volt Robi 28. születésnapja. Csütörtök este máris toltunk egy pazar vacsorát a Pavilionban, ami az egyik sarki pub. A főműsor pénteken indult, hiszen este musicalre mentünk a Soho szívébe, az Old Compton Streeten lévő Prince Edward színházba. Itt ismerhette meg az angol közönség anno Josephine Bakert, és itt mutatták be egykor az Evitát és a Mamma Mia!-t is.

A mi darabunk a Jersey Boys címet viseli, és Beáék választották a legnagyobb örömünkre. Pedig egy olyan együttesről szól, amelyről pár hete még nem tudtam semmit, a nevüket is alig: The Four Seasons. És később: Frankie Valli and the Four Seasons, ha ez így ismerősebb. Akinek még így is csak a pizza vagy egy szálloda jut eszébe, annak jelzem, hogy 5-10 számot egészen biztosan ismer tőlük, ennél jóval többet hallott, egyet pedig bárki el is tudna énekelni hajnalban a Dreher karaokejában. (Van még egyáltalán Dreher a Szigeten? Van még Sziget?)

A legjobb, amit olvastam róluk, hogy ’62-'63-ban, három egymást követő No. 1 hit után minden adott volt ahhoz, hogy ez így folytatódjék, teljesen meghódítsák Amerikát, majd a világot. De a következő héten a slágerlistát már nem ők vezették, hanem egy I Want to Hold Your Hand című szám, valami Beatlestől… Azért így is legendás csapat, olyan őrületes zenékkel, mint a Walk Like a Man, a Big Girls Don’t Cry, vagy a Bye, Bye, Baby, egy hihetetlen hangú olasz-amerikai énekessel, akinek köszönhető például a Grease főcímdala és az egyszerre fülbemászó, hátborzongató és iszonyúan dögös Can’t Take My Eyes Off You! Ennek egyébkén van egy, az eredetinél sokkal szebb szövege is, szerzője Kelen Dorka. És nagyon jó volt a darab is, humorral, drámával, sok ötlettel és zenével. Oh, What a Night!

Szombat délelőtt vendégeink szakmáztak, illetve Robikának rossz kedve volt, azazhogy Bea vásárolni akart, magyarán esett az eső. Így elmaradt a foci és a Portobello, de a csajok bejárták a Westfieldet, a fiúk pedig, csak ennyit mondok: Cadillacs and Dinosaurs. Végzetes dologra bukkantam a neten, de erről többet nem írhatok, mert van, akinek meglepetés. Mikor aztán elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy elinduljunk, kisüttettük a napot, és mentünk megünnepelni Róbertet. Róla tudni kell, hogy meglehetős Liverpool-szurker, ezért számára különösen izgalmas, hogy a Debrecen Európa országútjain száguldozik újabban. De valami okból sajnos úgy alakult, hogy még sincs jegye a BL-meccsre a Népstadionba.

Folyt. köv.........