Remember, remember the fifth of November - Part 1.

Hadd meséljek pár szót az egyik dologról, amivel mostanában foglalkozom. Még a Check the Gate-en megismerkedtem egy magyar lánnyal, aki itt tanul kint a London College of Communications egyetemen filmgyártást. Most végzős, és más végzős hallgatókkal vizsgafilmet készítenek; a rendező, Dolly Sen 38 éves, ez lesz, azt hiszem, a negyedik filmje. Egy kísérleti dokumentumfilmről van szó, amiben játékfilmes elemek is találhatók, és témája a pszichózis, melynek Dolly is elszenvedője volt néhány évvel ezelőtt. Mondjuk, ha jól értem, a pszichózis nem olyasmi, ami egyszerűen elmúlik. De lehet rajta segíteni, a tüneteit meg lehet szüntetni – és erről szól majd a film. Címe Trapped Birds, némi infót találtok itt: www.idomind.org.uk.

Jelenleg folyik az előkészítés, én a költségvetéssel, finanszírozással, helyszínekkel és a stáb koordinálásával foglalkozom. Időnként szervezek jó kis castingokat az LCC toronyépületének 12. emeletére, pazar kilátással. Jelentkezőket várunk „Démon II.” szerepére. Hívjuk kiemelt statisztának, szövege is van. Az itt nagyon sokat számít: egy szöveges szerepet rengetegen hajlandóak ingyen is vállalni a (fél)amatőr színészek, hiszen mindenki reménykedik a kiugrásban. Remélem, összejön nekik, mi ezen dolgozunk.

Apropó, az elmúlt hétvégén kiugrott hozzánk Bea és Robika, kedvenc meteorológusaink. Igyekeztünk sűrű kultúrprogramot összeállítani annál is inkább, hogy vasárnap volt Robi 28. születésnapja. Csütörtök este máris toltunk egy pazar vacsorát a Pavilionban, ami az egyik sarki pub. A főműsor pénteken indult, hiszen este musicalre mentünk a Soho szívébe, az Old Compton Streeten lévő Prince Edward színházba. Itt ismerhette meg az angol közönség anno Josephine Bakert, és itt mutatták be egykor az Evitát és a Mamma Mia!-t is.

A mi darabunk a Jersey Boys címet viseli, és Beáék választották a legnagyobb örömünkre. Pedig egy olyan együttesről szól, amelyről pár hete még nem tudtam semmit, a nevüket is alig: The Four Seasons. És később: Frankie Valli and the Four Seasons, ha ez így ismerősebb. Akinek még így is csak a pizza vagy egy szálloda jut eszébe, annak jelzem, hogy 5-10 számot egészen biztosan ismer tőlük, ennél jóval többet hallott, egyet pedig bárki el is tudna énekelni hajnalban a Dreher karaokejában. (Van még egyáltalán Dreher a Szigeten? Van még Sziget?)

A legjobb, amit olvastam róluk, hogy ’62-'63-ban, három egymást követő No. 1 hit után minden adott volt ahhoz, hogy ez így folytatódjék, teljesen meghódítsák Amerikát, majd a világot. De a következő héten a slágerlistát már nem ők vezették, hanem egy I Want to Hold Your Hand című szám, valami Beatlestől… Azért így is legendás csapat, olyan őrületes zenékkel, mint a Walk Like a Man, a Big Girls Don’t Cry, vagy a Bye, Bye, Baby, egy hihetetlen hangú olasz-amerikai énekessel, akinek köszönhető például a Grease főcímdala és az egyszerre fülbemászó, hátborzongató és iszonyúan dögös Can’t Take My Eyes Off You! Ennek egyébkén van egy, az eredetinél sokkal szebb szövege is, szerzője Kelen Dorka. És nagyon jó volt a darab is, humorral, drámával, sok ötlettel és zenével. Oh, What a Night!

Szombat délelőtt vendégeink szakmáztak, illetve Robikának rossz kedve volt, azazhogy Bea vásárolni akart, magyarán esett az eső. Így elmaradt a foci és a Portobello, de a csajok bejárták a Westfieldet, a fiúk pedig, csak ennyit mondok: Cadillacs and Dinosaurs. Végzetes dologra bukkantam a neten, de erről többet nem írhatok, mert van, akinek meglepetés. Mikor aztán elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy elinduljunk, kisüttettük a napot, és mentünk megünnepelni Róbertet. Róla tudni kell, hogy meglehetős Liverpool-szurker, ezért számára különösen izgalmas, hogy a Debrecen Európa országútjain száguldozik újabban. De valami okból sajnos úgy alakult, hogy még sincs jegye a BL-meccsre a Népstadionba.

Folyt. köv.........