London – Róma – Valencia

A Fulhamről lesz szó, mert csütörtökön nagy pillanat volt: eddigi külföldi otthonaink összecsaptak.

Talán tudjátok, hogy mi Fulham-drukkerek vagyunk. Ennek oka, hogy Fulham & Hammersmith kerületben lakunk, utáljuk a Chelsea-t (de Artúrt szeretjük majd akkor is, ha kék lesz), és – egyelőre még – itt játszik Gera Zoltán, kicsapott kapitány. Aztán belejátszott még a véletlen is, hiszen Londonban lakik most Geszti Blanka és vőlegénye is, és eredetileg őket akarta tavasszal meccsre vinni Neville barátjuk, de nem értek rá, ezért mi mentünk, és a hangulat elvarázsolt bennünket. A stadion a Temze partján fekszik, egy helyes kis parkon át kell megközelíteni, és a közönség nem véletlenül nyerte meg a szezon legjobb közönsége díjat.

De töredelmesen be kell vallanunk, hogy volt még egy kevésbé szimpatikus indokunk is, ami miatt még jobban kiérdemeljük Balutól a már így is birtokolt szélkakas szurkoló címet (Hogy lehet egy vébén több csapatnak is drukkolni?! Talán majd, ha a magyarok is újra kint lesznek, akkor is hajrá spanyolok meg olaszok??): az elmúlt év volt a Fulham történetének legsikeresebb szezonja! Ez pedig, ugye meghozza a szurkolókedvet. Hetedik helyen végzett a csapat, amelyik pár éve még rendszeresen a kiesés ellen küzdött, 15 éve pedig a negyedosztályból is majdnem kiesett, miközben London legrégebbi profi csapata. A nagy feltámadásról – mely Lady Dianát is érinti, igaz, nem a szó szoros értelmében sajnos – talán majd egy későbbi postban mesélünk.

A Fulham, azaz a Whites (Fehérek) a hetedik helynek köszönhetően bejutott a világtörténelem első Európa Ligájába, némi selejtezés után pedig elért a csoportkörig, ahol ellenfelei a CSKA Sofia, az FC Basel és az AS Roma! Róma…, Tor Vergata, rejtélyes buszok, trenino a Terminiig, San Giovanni in Laterano, az Aventino, narancsliget, Piazza Navona, Via Giulia, Isola Tiberina, Trastevere és a sok santpietrini. De furcsa módon se Dorka, se én nem voltunk a Stadio Olimpicóban, se Róma-meccsen. (Dorka egyszer el akart menni, de akkor éppen büntetésben volt a csapat a vadállat szurkolók (pl. Mattia) miatt, és zárt kapuk mögött vagy vidéken kellett játszaniuk.)

Egyből éreztük, hogy ezt a pillanatot nem szabad kihagyni, és a jegyeladás első napjának reggelén megvettük a nagyon menő helyre szóló jegyeinket. Körülöttünk ültek mindenféle VIP emberek, akiknek volt passzuk a spéci lounge-okba. Dorkának nagyon tetszett az egyik olasz dzsigoló, aki szerinte híres. Felismeri valaki? Közvetlenül a kispadok fölött ültünk, hallottuk, amint bekiabálnak az edzők. Mellesleg itt jön be a képbe Valencia is, mert a Roma jelenlegi edzője, Claudio Ranieri 2004-2005-ben éppen ott tette tönkre a csapatot. Hú, de rossz meccseket láttam ott, sebaj. Azért a Mestallától a Blasco Ibanezen kellemes séta esett a tengerpartig, kebabosok, Naranjos, a Túria kertjei, Torres de Serranos, jamón serrano, az Ayuntamiento a postával, Plaza de Toros és a szűk utcákon és mercadókon át le egészen a Ciudad de las Artes y Cicencias öbléhez…

A meccs drámai volt, nem írom le hosszan, mert aki akar, rákereshet a neten. Lényeg, hogy az első félidőben fölényben játszott a Fulham, és megérdemelten szerzett vezetést egy szöglet után Hangeland fejeséből. A védőnek külön respect, hogy lefejelte Donit, akiről a TV-ben nem látszik, hogy mekkora hatalmas egy állat. Kétségtelen, hogy a félidő végére, és a második félidőben feljött a Roma, egyre több helyzetük alakult ki – igaz, a Fulham sem volt veszélytelen. Az összeállításokból annyi érdekes, hogy Totti sajnos sérültvolt, Gera viszont végig játszott, de a legjobb, hogy életükben először tétmeccsen egymás ellen focizott, ráadásul ugyanazon az oldalon és egyaránt 17-es mezben Bjørn Helge Riise és John Arne Riise, akik testvérek.

Utóbbinak akasztotta össze a lábát az egyébként nagyon jó Kelly, amiért ő piros lapot, a Roma 11-est kapott. A piros lap súlyos bírói tévedés volt (nem volt utolsó ember, nem volt gólhelyzet, nem volt igazán szándékos sem), de nem a legsúlyosabb a meccsen. Hihetetlen pillanat volt, mikor Schwarzer kifogta a büntetőt. 15 percet kellett kihúzni 10 emberrel. A 93. perc legvégén az egyik vak olasz 20 méterről kirúgta a labdát a stadionból. Mindenki biztos volt benne, hogy vége. Nem elég, hogy a bíró nem fújta le a meccset, de teljesen tévesen szögletet adott. Senki nem ért bele a lövésbe. A szöglet előtt megszólalt mögöttünk egy idős bácsi: „Csak ne az utolsó pillanatban. Csak azt ne.” Jött a labda, a csatárok nem érték el, az egyik angol csúsztatta tovább a hosszú oldalra, ahol érkezett Andreolli, a 3-as számot viselő jobb hátvéd. Rajta nem állt védő, hiszen a Fulhamből egy ember hiányzott, és akkor már inkább a beket hagyták egyedül. Kár volt. A srác nemes egyszerűséggel a labdát mellel átvette, majd kapásból bevágta a jobb felsőbe, az ott álló védő feje fölé. Ez volt első gólja a Romában, életében a harmadik.

Mit lehet tehát mondani összegzésképpen? Nagy meccset láttunk, és továbbra sem dőlt el, hogy inkább Olaszország, inkább Spanyolország vagy inkább Anglia. Egy biztos, Claudio Ranierit csípje meg a dér! Visszavágó jövő csütörtökön.

Mögöttem Róma, rajtam Valencia, a kezemben London

Gyors hét. Benne Fulham-Róma, dolgozás, repülés, vendégsereg

Ágiék után igen gyors hét következett. Malacka, éjszakázás, a hét első 72 órájából több, mint 36-ot bent voltam. A föld alatt. Ajánlom a Nikkinek, hogy vegyen fel valakit még dolgozni, különben elfogy a méz a boltban.

Aztán még szerda este elmentem a Bencével egy eseményre, rövidfilmek bemutatója volt a London Bridge-hez közel. Nóra hívott minket, akivel a Bence dolgozik az itteni főiskolás filmen. (Majd amikor valóban rászánja magát a blogírásra megint, részletesebben beszámol majd erről is, csak én nem bírom kivárni.) A rövidfilmek között egy jó volt, bábozás kézzel, mindenféle állatok beszélgettek egymással, és a fák is ujjak, meg kezek voltak.


Csütörtökön volt a meccs, amit már nagyon vártunk! Fulham-Róma. Rómában sohasem láttam a Rómát focizni, mert amíg ott voltam, mindig büntetésben voltak szurkolóilag, és zárt kapuk mögött kellett játszaniuk vagy Nápolyban. Nagyon korán vett rá jegyet a Bence, így egész máshol ültünk mint szoktunk ( a múltkor például biztos kellett, hogy mutassanak minket, de apu azt mondja nem látott). A kamerák-közvetítőállás alatt, a kispad mögött ültünk a második sorban. Nagyon közel voltak a játékosok. A hátunk mögött meg mindenféle olasz öltönyös fontosember ült. Az egyik szerintem egy híres játékos, szeretném is kérdezni Zoli, Csörsz, felismeritek? Persze valószínűleg a Bencének van igaza, és csak úgy tett mintha ismert lenne.
Azt hiszem, ha majd a Bence ír, ekkorra már a jó kis beadásokról meg támadásokról lesz szó, mert az első félidőben még a gól után is elég sokszor ugráltunk fel, nekem az tetszett a legjobban, hogy a Riise testvérek egymás ellen játszottak, mindketten 17-es mezben, egymást fogva, a jobb oldalon illetve az gondolom a másiknak bal, és amikor az öcsikét lecserélték, elköszöntek egymástól. A tizenegyes kivédése körüli eseményeknél az egész stadion tombolt, különféle hangulatban, mondókákkal, üvöltve. Aztán az egész meccs szörnyű véget ért, és a
maroknyi Róma szurker állva énekelve szidta a sokszorannyi angolt.
Ebben a részben, ahol voltunk még pezsgős vacsoráztak is egyesek, illetve mögöttünk lévő bácsi kétszer is bocsánatot kért, mikor egy háromperces csúnya szavakkal kísért bekiabalást rendezett. Eddig ahhoz voltam szokva, hogy mindenki üvölt, meg énekel, meg kurvaanyázik (és azt jobban is szeretem) Itt mindenki kedvesen beszélgetett akárkivel, aki a közelében ült vagy elment mellette. Ezenkívül azt is megtudtuk, hogy a Craven Cottage-nak (így hívják a Fulham stadiont) ezt az oldalát csak egy korlát választja el a csatornától, aminek a partján egy parkon át kell a metrótól odasétálni. Ja, és a pultos gyerek nem kérdezett vissza, mikor megkérdeztem, hogy miért jó itt dolgozni, mikor nem is látja a meccset, juhééé!!! (mármint nem mondta, hogy "Say it again").

Pénteken és szombaton éjjel volt az első két registrar shiftem. Nagyon izgultam, de végülis túléltem. Az a jó ebben, hogy most megint sokat fogok tanulni, mert már az SHO létben nagyon ellustultam, mert igen könnyű volt más felelőssége alatt ügyködni. Egyre jobban is tisztelem azokat, akik eddig valaha is vállalták a felelősséget az én munkámért. Például Nóra, mikor az ő SHO-ja voltam. :) Második este kellett az órát átállítani, így az volt a kedvenc témája a szülésznőktől kezdve mindenkinek, hogy most két gyerek, akik 1 óra különbséggel születtek, mégis ugyanakkor születtek, pedig nem is.





Aztán eljött a vasárnap reggel, és Anikó nagyon rendes volt, mert bejött hamarabb, és így elmehettünk repülni egy kisgéppel. Vagyis csak a Bence szállt fel Péterrel, aki hihetetlen jó pilóta, és az óriási szélben is tökéletesen tette le a gépet, miután elrepültek a Temze torkolatához, meg Stansted reptér légterébe, és voltak magasan, meg alacsonyan... (Bence írja a részletes beszámolót) Közben mi a Nórával a napsütésben fáztunk a nagy szél miatt, és vártuk a Bencééket vissza a veteránok és érdeklődők között, akik háborús gépeket jöttek megnézni, és sausage meg bacon szendvicset rendeltek, majd várták, mikor mondják be a kaja-számukat a hangosbemondóban. Nagyon helyes, családias reptér ez a hely.
Ebédeltünk egy kis útonállóban, majd siettünk haza, hogy az esti vacsoravendégeknek főzzünk.





Ugyanis nagy beszélgetős, vacsorázós, éneklős estét tartottunk, és rekordszámú ember gyűlt össze pici hajlákunkban, Julcsiékkal, Samuékkal heten voltunk. Palacsintát sütöttem, és Anconai szerelmeseket is néztünk, mert a Katitól megkaptuk postán ajándékba, és az Anna meg ott dolgozott, mikor műsoron volt a Radnótiban. Még mindig szuper, még mindig imádom.











Képeket majd töltök fel, ha elszabadultam malackától. Sajnálom, nem megy a rövid.

Spicsekek

Szerda este érkeztek a déli széllel. Vagyis a 49-es busszal Gatwick felől.
Nagyon jó volt, hogy jöttek, és mivel most nem is dolgoztam a kórházban (csak úgy ímmel-ámmal a Phd-n), könnyedén nyaralásnak éreztem az időt, míg itt voltak.

Voltunk színházban, ami musicalnek indult, de a 15. percben már nyilvánvaló volt, hogy félreértés történt, nem fognak énekelni, és mi nem fogjuk a nagyon laza angolságot megérteni, amit MINDEN színész alkalmaz szerepéből kifolyólag. Szerencsére a történet bábozással is érthető lett volna (hogy Krisztián kedvenc kifejezését használjam).



Sokat, és angolt ettünk, vagyis burgereket és csipszet, igaz, Ágiék a thai kaját is megkóstolták, illetve én főztem indiait, ami meglepően jól sikerült ahhoz képest, hogy életemben először próbáltam, legalábbis az udvarias szenvedőalanyok ezt mondták. A főzés kedvenc, jólelkű Anikó-Krisztián családnál zajlott (akik a sok munka és fáradtság mellett szakítottak időt ránk, és teret adtak Bence és Ági zeneszeretetének), Singstar- Queen játék előtt. Az éneklés még nekem is egész jól ment, Bence legnagyobb megrökönyödésére, mondjuk én is eléggé meg voltam lepve, már attól is, hogy kezembe mertem venni a mikrofont, na, aztán meg, hogy a Macsekkal együtt énekeltünk.... Na jó, az a két üveg rum is segített a bátorságon.












Szombat este Macsek meglepetés előszervezésében Ágit vittük klubba. Koktélozást csaptunk, sétáltunk az éjszakai Soho-ban, és legközelebbre megbeszéltünk egy táncolós estét is.


Elérkezett a vasárnap, és Ágiék haza indultak, gondosan lefényképezve a bőröndkéjüket, még mi is kaptunk mellette helyet. A részletesebb városnézős pillanatokról ők tudnak nyilatkozni, remélem, Ági is indít majd blogot, főleg a következő nagyon izgalmas utazásukról :), és akkor majd megmutathatja, hogyan is kell rövid bejegyzést írni, mert nekem úgy látszik nem megy nagyon. A fényképek Ági copyright, remélem, beleegyezik, hogy illusztrációnak használjam őket.

JELENTEM, A TÚRÓ RUDI ELFOGYOTT!!!!!!!!

Hamburg után

Ági javaslatára igyekszem ezentúl rövid bejegyzéseket írni, mert azt mondja, úgy könnyebb kommentelni. (asszem ilyen szó még nincs, mert aláhúzódik pirossal)

Visszajöttünk Hamburgból, egész héten az volt a vicc, hogy senki nem tudja, ki nyert, csak lassan szivárgott, hogy ki nem. Végül Nórival írtunk a konferencia-szervezőknek, és kiderült, hogy a véd meg a dán srácok. Egész héten igyekeztem cikkírásokkal foglalkozni, malac megint túl nagy volt, Nikkinek nincs szerencséje, lehet, hogy nem tudjuk befejezni ezt a kísérletsorozatot. Ez ügyben annyit tettem, hogy beajánlottam Nikkinek Áront, aki másodév után kijött Londonba szerencsét próbálni, és 2 hónap után úgy döntött, inkább beszállna a kutatásba is a londoni éjszakai élet mellett. Úgy néz ki, Nikki fel is fogja venni dolgozni, és akkor eggyel többen leszünk. Ami hurrá.

Bencét nagyon csúnyán felrúgták a focin. Pedig nagyon nagy gólt rúgott volna, ha nem, és jobban is tudna aludni.

Otthon történtek az izgalmas események:
Kéthly filmet bemutatták, és nagy körülötte a zizegés, jó-rossz, mindenesetre izgalomba hozta a népet. Nagy-nagy gratula, Éva!
Megszületett Kelen Artúr!!!! Nagyon rendes volt, nem kellett izgulni, 3 nappal jósolt érkezése előtt bújt ki. Bár ezt Wenke biztos máshogy fogalmazná. Most már neki is csak kezét csókolommal illene köszönni.

Hamburg

Helsinkiben már tudtam, hogy mivel Stuart nem épül föl, nekem kell előadnom helyette Hamburgban az ESPR gyermekgyógyász-kutatói konferencián a tavalyi kutatás (Xenon kipróbálása oxigénhiány után malacokban) eredményeit. Azt is tudtam, hogy ez egy verseny-előadás, fiatal kutatók versenye.AZT azonban nem mondták, hogy ez a "highlighted event"-je a konferenciának, amin 50 országból sok ezer résztvevő van jelen, és ezért a legnagyobb teremben, 500 fő előtt kell előadni, hogy a szemedbe világítanak, és a fejed ki van vetítve magad mögé, és lézer pointerrel kell mutogatni. Úgyhogy nem egyszer estem halálos kétégbe, főleg, hogy igyekeztem megírni és megtanulni az előadást, összelapátolt információkból, és ábrékból, Denis bácsi segítségét is kérve, de csütörtökön, mikor odaértünk Hamburgba, Nikki átírta az egészet, és beletömködött sokkal több diát a 10 perces előadásba, mint amit egy angol anyanyelvű esetleg el tud mondani. Alan, az egyik konzultáns a Hammersmithből meglepődve talált rám az 5 csillagos szálloda halljában zokogva, nagyon rendes volt, vigasztalt. Aztán jött Bence, aki nélkül tutira összeesem, és kirohanok a világból, és megtanulta velem az előadást, másnap is ott ült velem végig, ahova Nikki beültetett minket, és ahol 9 órát töltöttünk az előadást alakítva, tanulva, magolva, szöveget írva. Bence nélkül nem ment volna az tuti, akkor is sírva fakadtam, amikor megláttam az előadótermet. De ő tartotta bennem a lelket, és még délután gyakoroltam is benne, amikor volt 1 óra üresjárat, és a technikusok jó fejek voltak, és beengedtek.

Nikki szörnyülködött, hogy milyen béna vagyok, és hogyhogy nem tudok simán beszélni, mikor csak rá kell nézni a diára, de hát ugye nekem nem jönnek csak úgy simán az angol igék a számra. De nagyon jó volt ez a gyakorlás, mert legalább már álltam fent a dobogón, és hallottam a hangomat a mikrofonnal, és éreztem milyen, amikor a pofámba világítanak, és Nikki így tudta értékelni a fejlődést a másnapi előadásra. Szegény Bencének egész este-éjjel mondogattam, már ő is kívülről tudta.

Aztán eljött a reggel. Találkoztunk egy UCLH-es kolléganőmmel, ő is azt mondta mint mindenki más: "You will be fine." Ekkor már Bence is azt gondolta, a következőt biztosan leüti, aki ezzel jön. Odaértünk a kongresszusi központba, Bence elszaladt egy feles Jagerért. Hát ha az nincs, akkor nem tudom, mi van. (csak a felét ittam meg előtte, a többit utána) Két jó dolog volt az előadás előtt, ami segített, az egyik, hogy a Chairmen főnök innen, a UCL-ből volt, tehát már találkoztam vele párszor, és rádásul nagyon kedves, támogató volt a felvezetésben, és úgy nézett ki, a egész környezet támogató. A másik, hogy én voltam a második, és az előttem lévő csaj nem volt valami ügyes, és tovább beszélt mint 10 perc, így tudtam, nem lesz baj, ha kiszaladok az időből. Aztán felmentem, elmondtam, a kérdéseknél bénáztam, és vége volt.

Most utólag már értem a kérdéseket, és tudom, mit kellett volna válaszolnom azok helyett, amiket mondtam. Utána már nagyon jó volt, mindenki mondta, hogy well done. Olyanok is mosolyogtak, akiket nem is ismertem, és mikor valakinek bemutattak, mondta, hogy "Nice talk". Még azt is mondták, nem látszott, h izgulok. Na ezt nem hiszem. Mindenesetre Denis bácsi úgy summázta a dolgot, hogy na, most átestem a keresztelőn (bár nem biztos, hogy rögtön egy ekkora falattal kellett volna kezdenem). Képek:

Helsinki

Nikki már régebben megkért, menjek vele Helsinkibe, ahol egy meghívásos konferencia van, vagyis összesen 40 résztvevő, akik ugyanabban a témában (agyfejlődés-kutatók vagy valami hasonló megfogalmazás lehet jó rájuk) különböző területeken dolgoznak. Orvosok, alapkutatók, patológusok stb., és mindegyik vihetett magával egy "young fellow"-t. Nikki meg azért engem vitt, mert a helsinkiiek, akik rendezték az egészet, már voltak nálunk, és akkor én voltam, aki belelkesült az ötletüktől, amit ki akarnak próbálni a mi malacainkon, és dolgoztam is az ügyön. Nagyon érdekes volt a konferencia, teljesen informális, belekérdeztek az emberek az előadásokba, és mindenről megállapították, hogy igazából fogalmuk sincs. Elég sok kooperációt beszéltek meg, azt hiszem. Miklós is ott volt, mindenki beszélgetett vele, sok okosat mondott ezeknek a híres kutatóknak. Második este nagy borozós parti volt, Miklós Nikkivel vetetett pezsgőt, és elénekeltette a Happy birthday-t nekem. Nagyon kínosan éreztem magam, ott volt Hugo Lagercrantz, aki a Nobel-díj odaítélő bizottság tagja és Prof. is a Hammersmith-ből, aki szorgosan mindenkinek mondogatta, hogy 20 éves vagyok. Persze azért nagyon jól esett. Bence járt Helsinkiben is, én ugyanis csak azon a tengerparti nyaralóhelyen voltam, ahol az esemény zajlott.

30

Volt bennem egy furcsa érzés, hogy írnom kéne valamilyen értékelést az elmúlt éveimről, meg visszaemlékezni, aztán arra gondoltam, hogy ez azóta visszatérő késztetés vagy szokás inkább, mióta elballagtunk a gimnáziumból: a ballagáson, 20 éves korunkban, 25 éves korunkban, egyetem végén, amikor a tesóink 20-25 évesek lettek, az esküvőn... Valahogy bennem nincs meg ez a 30 éves para, mások jobban megijedtek attól, hogy már ennyi éves vagyok mint saját magam. Mondjuk ezt az anyuéknál meg is tudom érteni, hiszen biztosan nagyon durva az az érzés, hogy 30 év milyen gyorsan eltelik. A Lucával beszélgettem erről otthon, hogy igazán az ember a gyerekeken érzi, hogy milyen gyorsan telik az idő, nem saját magán. A Benedek is igen hamar egy éves lett, azt kell mondjam.

Aztán a Bence konspirátorsága nyomán kaptam rengeteg nagyon kedves levelet, már el is kezdtem rájuk szép lassan válaszolni, kis türelmeteket kérem, mire mindegyikkel megleszek. Nagyon szépen köszönöm, igazán meghatódtam, és rájöttem, hogy nagyon jó visszaemlékezni, mik is voltak általános iskolában, gimnáziumban, és ezek mellett, és nagyon jó, melengető érzések töltöttek el ennek nyomán. Azt is éreztem, hogy az évek úgy kapcsolnak hozzám barátokat, vagyis az emberek úgy kapcsolódnak hozzám, hogy az nem kézzel fogható, nem megmagyarázható, és hogy mindegy mennyi idő telt el azóta, hogy nem találkoztunk, vagy már nem vagyunk napi kapcsolatba, attól még kapcsolatban vagyunk, és ismerős melegség tölti el a szívemet az illető neve hallatán, vagy ha találkozunk. Szóval köszönöm mégegyszer, és nagyon szeretlek titeket!

Maga a szülinapom a Bencével kettesben telt. Szuper kis férjem van, ez a legnagyobb ajándék, igaz, ezt már hamarabb megkaptam egy 11 hónappal. Elvitt engem egy uszodába, ami pontosan 3 percre van (futva) tőlünk. Úgyhogy, mama, hozzatok fürdőruhát, bár gondolom amúgy is hoztok! :) Aztán voltunk lengyel cukrászdában, meg vásárolni kicsit a Westfieldben (nagy bevásárló központ), hogy legyen ruhám a közelgő konferenciákra. Aztán az eredeti terv helyett, hogy indiait főzünk az új szakácskönyvemből, rendeltünk indiait, így ért véget a gyönyörű nap. Másnap repültünk Helsinkibe.

A szülinapi buli pedig visszajövetel utáni hétfő este volt.Együtt ünnepeltük a szülinapunkat a Nórával, és az Eszterrel. Drága Anikónk látott minket vendégül, de szegény Krisztiánnak az utolsó pillanatban bent kellett maradnia a kórházban, ő nagyon hiányzott. Szuper rumot ittunk, és ajándékoztunk. Anikó fűzött mindenkinek karkötőt, és nekem nagyon nagyon tetszett az enyém. Vicces volt, a Bencével külön-külön vettünk ajándékot a Nórának, illetve az egyik az én ötletem volt, de a Bence választotta egyedül. Remélem, Anikó majd ad képeket, mert ő fényképezett.

Elmaradás

Onnan folytatva, ahol abbahagytam, a fő ok, hogy nem írtunk azóta, szeretett laborvezetőm laikussága, mely elhitette vele, hogy egy gerincműtét után majd két héttel visszajön dolgozni. Hát nem így lett, öt hete lábadozik. Emiatt hirtelen nekem kell minden funkciót ellátnom a malacka körül, fel kellett nőnöm a feladathoz, hogy egyedül operáljak tracheosztómát meg karotid lefogásra való ballonokat a malac nyaki erei köré, miközben folyamatosan mondom a két új emberünknek,(Sudhin és Mani Indiából), hogy mit hogyan kell csinálni a többi dologgal. Az egészben az is elég furi, hogy ők mindketten sokkal "nagyobbak" nálam, főleg Sudhin, aki konzultáns. Ráadásul ők valahogy félállásban vannak felvéve, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy könyörögni kell nekik, hogy jöjjenek be dolgozni. Persze az egészből az is következik, hogy én szinte állandóan bent vagyok. A múlt előtti héten például kétszer 24 órát 7 óra szünettel. Remélem, Stuart hamarosan visszatér, és legalább éjszakákat tud vállalni, amikor nem kell emelgetni semmit.
A pozitív hozománya az egésznek, hogy mivel a laborvezetői feladatokat is nekem kell csinálnom, Stuarttal napi telefonálási kapcsolatba kerültem, és végre megtörni látszik a nagy angol távolságtartása. A kórházban most nem vállaltam munkát. Legközelebb október 23-án dolgozom ott, és az lesz az első registrar műszakom, nagyon izgulok is miatta. Viszont most élvezem, milyen az, amikor csak egy munkája van az embernek. Elméletben az itt azt jelentené, hogy 36 óra/hét, vagyis ha én bent vagyok hétfő-kedd-szerdán, van négy nap szabad. Gyakorlatban persze a labor-intézős feladatok és a szakirodalom olvasás/írás miatt ez nem így van. De sokkal jobb mint kórházazni is. Persze a kórházat meg sokkal jobban szeretem. (Bocs, malackák!)

Szeptember végi vendégeink Rozi és Ádám voltak. Bence testvére, Ádám és az ő anyukája Rozi. Nagyon jól éreztük magunkat, jó volt átvenni az érzést, hogy nyaralunk, városnézés, kocsma, vásárolgatás. Bence egy hős volt, és elment Ádámmal a Fabric nevű híres diszkóba, reggel 6-ra értek haza. Gondolom, erről majd ír ő részletesebben.
Nagy felfedezést tettünk. Eddig azt gondoltam, hogy ha valaki jön turistáskodni, a Buckhingam Palace az, amit ki lehet hagyni a "nagy dolgok" közül. Roziék azonban meg akarták nézni. Mivel mi még nem voltunk, velük tartottunk. Hát fantasztikus! Nagyon szép, nem túl csicsás, nem túl hosszú, ez volt az első hely, ahol az Audioguide-ot végig tudtam hallgatni, még a királynő, meg a walesi herceg is beszél rajta. Nagyon jó kis bútorok, meg műkincsek vannak összelapátolva. Van egy nagy kiállítás a Commonwealth-ről, az ajándékok, amiket a királynő kapott a különböző útjain, meg a ruhák, amiket viselt... Nem is tudtam, hogy ilyen sokan, 53 ország, az emberiség harmada tartozik hozzájuk (persze ezen India sokat segít). Végül kilyukadtunk a palota kertjébe, ami olyan mint egy erdő, vadregényes, tele mókussal, kacsával. El is gondolkodtunk megint ezen, hogy London közepén hogyan lehet egy ilyen durván zöld terület, nem is egy, ugye.

Roziék szerdán elmentek, mi aznap este Oi Va Voi koncertre vittük a Samut szülinapi ajándékként, nagyon jó volt, én eddig nem ismertem őket, angolok, a magyar zene is hatott rájuk, hegedűvel, meg klarinéttal a színpadon. Másnap volt a szülinapom. Ez már a következő bejegyzésben lesz olvasható.