Gyors hét. Benne Fulham-Róma, dolgozás, repülés, vendégsereg

Ágiék után igen gyors hét következett. Malacka, éjszakázás, a hét első 72 órájából több, mint 36-ot bent voltam. A föld alatt. Ajánlom a Nikkinek, hogy vegyen fel valakit még dolgozni, különben elfogy a méz a boltban.

Aztán még szerda este elmentem a Bencével egy eseményre, rövidfilmek bemutatója volt a London Bridge-hez közel. Nóra hívott minket, akivel a Bence dolgozik az itteni főiskolás filmen. (Majd amikor valóban rászánja magát a blogírásra megint, részletesebben beszámol majd erről is, csak én nem bírom kivárni.) A rövidfilmek között egy jó volt, bábozás kézzel, mindenféle állatok beszélgettek egymással, és a fák is ujjak, meg kezek voltak.


Csütörtökön volt a meccs, amit már nagyon vártunk! Fulham-Róma. Rómában sohasem láttam a Rómát focizni, mert amíg ott voltam, mindig büntetésben voltak szurkolóilag, és zárt kapuk mögött kellett játszaniuk vagy Nápolyban. Nagyon korán vett rá jegyet a Bence, így egész máshol ültünk mint szoktunk ( a múltkor például biztos kellett, hogy mutassanak minket, de apu azt mondja nem látott). A kamerák-közvetítőállás alatt, a kispad mögött ültünk a második sorban. Nagyon közel voltak a játékosok. A hátunk mögött meg mindenféle olasz öltönyös fontosember ült. Az egyik szerintem egy híres játékos, szeretném is kérdezni Zoli, Csörsz, felismeritek? Persze valószínűleg a Bencének van igaza, és csak úgy tett mintha ismert lenne.
Azt hiszem, ha majd a Bence ír, ekkorra már a jó kis beadásokról meg támadásokról lesz szó, mert az első félidőben még a gól után is elég sokszor ugráltunk fel, nekem az tetszett a legjobban, hogy a Riise testvérek egymás ellen játszottak, mindketten 17-es mezben, egymást fogva, a jobb oldalon illetve az gondolom a másiknak bal, és amikor az öcsikét lecserélték, elköszöntek egymástól. A tizenegyes kivédése körüli eseményeknél az egész stadion tombolt, különféle hangulatban, mondókákkal, üvöltve. Aztán az egész meccs szörnyű véget ért, és a
maroknyi Róma szurker állva énekelve szidta a sokszorannyi angolt.
Ebben a részben, ahol voltunk még pezsgős vacsoráztak is egyesek, illetve mögöttünk lévő bácsi kétszer is bocsánatot kért, mikor egy háromperces csúnya szavakkal kísért bekiabalást rendezett. Eddig ahhoz voltam szokva, hogy mindenki üvölt, meg énekel, meg kurvaanyázik (és azt jobban is szeretem) Itt mindenki kedvesen beszélgetett akárkivel, aki a közelében ült vagy elment mellette. Ezenkívül azt is megtudtuk, hogy a Craven Cottage-nak (így hívják a Fulham stadiont) ezt az oldalát csak egy korlát választja el a csatornától, aminek a partján egy parkon át kell a metrótól odasétálni. Ja, és a pultos gyerek nem kérdezett vissza, mikor megkérdeztem, hogy miért jó itt dolgozni, mikor nem is látja a meccset, juhééé!!! (mármint nem mondta, hogy "Say it again").

Pénteken és szombaton éjjel volt az első két registrar shiftem. Nagyon izgultam, de végülis túléltem. Az a jó ebben, hogy most megint sokat fogok tanulni, mert már az SHO létben nagyon ellustultam, mert igen könnyű volt más felelőssége alatt ügyködni. Egyre jobban is tisztelem azokat, akik eddig valaha is vállalták a felelősséget az én munkámért. Például Nóra, mikor az ő SHO-ja voltam. :) Második este kellett az órát átállítani, így az volt a kedvenc témája a szülésznőktől kezdve mindenkinek, hogy most két gyerek, akik 1 óra különbséggel születtek, mégis ugyanakkor születtek, pedig nem is.





Aztán eljött a vasárnap reggel, és Anikó nagyon rendes volt, mert bejött hamarabb, és így elmehettünk repülni egy kisgéppel. Vagyis csak a Bence szállt fel Péterrel, aki hihetetlen jó pilóta, és az óriási szélben is tökéletesen tette le a gépet, miután elrepültek a Temze torkolatához, meg Stansted reptér légterébe, és voltak magasan, meg alacsonyan... (Bence írja a részletes beszámolót) Közben mi a Nórával a napsütésben fáztunk a nagy szél miatt, és vártuk a Bencééket vissza a veteránok és érdeklődők között, akik háborús gépeket jöttek megnézni, és sausage meg bacon szendvicset rendeltek, majd várták, mikor mondják be a kaja-számukat a hangosbemondóban. Nagyon helyes, családias reptér ez a hely.
Ebédeltünk egy kis útonállóban, majd siettünk haza, hogy az esti vacsoravendégeknek főzzünk.





Ugyanis nagy beszélgetős, vacsorázós, éneklős estét tartottunk, és rekordszámú ember gyűlt össze pici hajlákunkban, Julcsiékkal, Samuékkal heten voltunk. Palacsintát sütöttem, és Anconai szerelmeseket is néztünk, mert a Katitól megkaptuk postán ajándékba, és az Anna meg ott dolgozott, mikor műsoron volt a Radnótiban. Még mindig szuper, még mindig imádom.











Képeket majd töltök fel, ha elszabadultam malackától. Sajnálom, nem megy a rövid.